TASSY JOLÁN:
„Isten rátok tekint és elvezet benneteket
arra a földre, amelyet ígért.”
/Teremtés könyve 49,23-33.50,15-24/
I.
Halálra ítélve
Ha meggondoljuk, valójában minden ember halálra ítéltetett már a megszületésekor. Csupán az marad kérdés, hogy a halálának ideje mikor érkezik el? Előfordul azonban olyan eset is, amikor az idő is megjelöltetik…
Így történt velem is.
Újszülöttnek én is olyan voltam, mint a többi. Nagy örömet okoztam szüleimnek, mivel akkor már volt egy hat éves bátyám, Dezső, tehát én lettem a nagyon várt „kislány”.
Nagymama akkor hatvanegy évesen a tiszakürti plébánián házvezetőnő volt és a későbbiekben sokszor elmesélte, hogy az én születésemkor rendkívül nagy hó esett, így ő onnan csak később jöhetett haza, de apu kivitte neki személyesen az örömhírt. Öröm lett ez azért is, mert épp a Nagymama születésnapján, március 16-án születtem Csépán, 1942-ben.
Egyéves koromban már beszélni, járni kezdtem és szüleim, környezetem biztonságot adó, bensőséges szeretettel vettek körül engem.
Sarjadó emlékezetemben először is a II. világháború – bennünket is érintő – néhány mozzanata tűnik elő. Tassy Józsi bácsiék – Apu bátyjáék – az oroszok bevonulásának pánikjában egy éjszakára itt aludtak nálunk. A zsúfolásig telt hálószobánkban az ablak közelében kucorogva, lélegzetvisszafojtva figyeltünk egy fülsiketítő zajjal, szokatlanul alacsonyan szálló repülőt. A félelem zavara engem is magával ragadott, a háború elleni tiltakozás életre szóló nyomát hagyva nyíladozó, közel három éves tudatomban.
Maradt azonban jó emlékem is a háború idejéről. Vaszil, Apu fodrászüzletébe járó, kedves orosz katona volt, cukrot, karácsonyfadíszt hozott nekem, mert látta, hogy gyenge, lassú járású gyerek vagyok.
Az idők során sokat hallottam Anyutól, hogy amikor a környékünket is elözönlötték az oroszok, Apu épp Dancsó nagymamáéknál volt, s amint jött volna haza, nem engedték, félútról vissza kellett fordulnia. S akkor ő ott Nagymamáéknál rettegte végig az éjszakát, Anyu pedig itthon – velem, Dezsővel és Tassy mamámmal, aki akkor már velünk lakott. Azon az éjszakán a körülöttünk lévő házakat a katonák mind feldúlták, de a mi kapunkat még csak meg sem nyitották. Anyu ezt akkor csodának vette…
Mozgékonyabb rokonságunk elmenekült Csépáról. Mi itt maradtunk, de az izgalmakon kívül más bántódás nem ért bennünket.
Anyuék úgy mondták, hogy két éves koromban vették észre, hogy nem vagyok olyan erős, mint a többi gyerek – nem tudtam szaladni és a földről felállni. A II. világháború végeztével jutottak el velem Anyuék komolyabb vizsgálatra, Budapestre. A bencés nővérek Mária utcai házában szálltunk meg. Ott csupán egy kopár belső udvarra emlékszem, ahol a falon belövések helyei voltak láthatók. Onnan mentünk a Bókay Klinikára, ahol nagy fehérfityulás betegápoló apácák vettek gondjaikba. Egy kedves, mosolygós vitt vérvételre, és nagyon meg volt velem elégedve, mert nem sírtam, amikor egy asztalra felültetett és ott megszúrtak engem. Erre az apácára sokáig szeretettel emlékeztem. Ott kellett aludnom is, de arra nem emlékszem, hogy Anyu hogyan hagyott ott. A nagy, sokágyas kórtermet üvegfal választotta el a felnőtt betegektől, ahol egyszer sürgés-forgás, sustorgás támadt, merthogy valaki meghalt…
Háromévesen még nem tudhattam felfogni, hogy mit jelent, az emléke mégis mint félelmetes esemény tért vissza sokáig álmaimban. Én ott nem járkáltam, fektettek, ültettek az ágyamban. A mellettem levő ágyban a vízfejű Lacika feküdt, besüppedve, alig láthatóan. Anyukája dédelgette, de éjszaka ő is elment.
Éjszaka vihar volt. A magas, hosszú ablak ott volt a fejemnél, és amikor dörgött, villámlott, nagyon féltem… Iszonyú volt ott úgy, Anyu nélkül.
Másnap azonban jött Anyu és hozott nekem egy csillogó-villogó gyönyörűséges magyarbabát. Egy dobozba volt bekötve a nyakánál, lábánál, és csak úgy lehetett nézegetni.
Ha jól emlékszem, aznap már jöttünk is haza – határtalan örömmel hozva a magyarbabát arról a helyről, ahol kimondták „ítéletemet”: izomsorvadásom kezdődik, melyen nem tudnak segíteni és ezzel a bajjal csak 16 éves koromig élhetek… Akkor én még persze mindebből semmit sem tudhattam.
Hamarosan újra orvoshoz vitt Anyu, ugyancsak Budapestre. Ekkor Apu barátjáéknál, Abonyi Pista bácsiéknál szálltunk meg. Az utazás körülményeire nem emlékszem, de gondolom, vonattal mentünk. Annyi maradt emlékezetes, hogy Pista bácsi a karján cipelt engem és négy évesen már így kényelmetlen volt, tűzoltó egyenruhájának övcsatja is nyomta a lábam. A háború utáni romok még láthatóak voltak, emlékszem egy templomra, aminek a teteje átvilágított, a tornya is omladozott és olyan nagyon rossz hatással volt rám. Az Abonyiék újpesti kertes házukban minden nagyon szép volt, de a fürdőszoba fehérségétől sírtam – talán orvosi rendelőt sejtve benne, hiszen akkor mi itthon még fateknőben fürödtünk. Az Abonyi gyerekek, akik nálam valamivel idősebbek voltak, kinevettek, csúfoltak ezzel.
Azt hiszem, akkor voltunk a neves, dr. Horváth Boldizsárnál, akinek a magánrendelője lehetett egy folyosó végén levő szobácska, melynek az ajtaja felett egy kitömött, széttárt szárnyú felfeszített sasmadarat csodáltam meg. Azután ott bent, be kellett mutatnom, hogyan tudok lépegetni, majd egy asztalra ültettek, ott vizsgált meg egy kistermetű, középkorú, ha jól emlékszem szakállas doktor bácsi. Az eredmény itt is ugyanaz volt, s felokosította szegény Anyut még olyan téren is, hogy az ilyen fogyatékos gyerekek vagy nagyon jók, vagy nagyon gonoszok lesznek…
Köszönöm Istenem, hogy emberi számításunkon túlmutató életet adtál nekem… Köszönöm, hogy szüleim szívvel-lélekkel fogadtak erre a világra engem, és meghatározója ez lett életemnek!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
