FrissítésSúgó

nzyang	2009.04.20. 19:02 -
	TASSY JOLÁN: A SZERETET OLTALMÁBAN

[42-23] [22-3] [2-1]

nzyang

Előzmény | 2009.06.20. 22:00 - #22

VIII/a Persze arról fogalmuk nem lehet, hogy nekem ez a templomi vezeték mekkora esemény és öröm lett. Lényegében olyan, mintha én is ott lennék, ha nem látom is az oltárt. Nem is látni a fontos, hanem az, hogy amit hallunk, az bennünk maradjon és közelebb kerüljünk ezáltal Istenhez – emberhez. Így tudtam gyönyörű magnófelvételeket is készíteni a szentmisékről, lelkigyakorlatokról, ami külön öröm, határtalan jóérzés volt számomra, mert különösen fontosnak éreztem, hogy a prédikációkban elhangzó tanítás ne szálljon el, s ilyen módon is megragadva, segíteni tudjam beépülését a mi létünkbe. Tehát én magam is így kerültem közelebb és közelebb az Egyház életéhez, így értettem meg gondjait… S 1988-ban már tudtam, hogy templomunk renoválása nem csupán egy épületnek a megszépülése, hanem egyben hitvallásunk „külső jele” is. Az akkori körülmények között nagy összefogásra volt szükség ahhoz, hogy elromosodott templomunkat minden felsőbb anyagi támogatás nélkül Gyöngyösi József atya, akkori plébánosunk rendbe tudja tenni. Én is segíteni akartam. Leveleket írtam külföldre származott csépai ismerőseimnek, és kértem segítségüket, anyagi támogatásukat. Nagy örömömre azután megtudtam, hogy válaszként jönnek az adományok a plébániára… Felbuzdulva ezen, igyekeztem minél több címet összegyűjteni. Abban az időben nem volt olyan egyszerű, hiszen telefonunk akkor még nem volt, és természetesen levelet is csak annyit tudtam elküldeni, amit én magam győztem egyenként kézzel megírni. Voltak azonban lelkes segítőim, akik utánajártak, amikor kellett – még kanizsai barátnőm is címeket, pénzt gyűjtött a kedvemért, a csépai templom javára. Úgy, olyan teljes szívvel, ahogyan ő tett mindent nekem, amíg csak 1994-ben magához nem szólította az Úr. Most már az Örök Hazából figyel és vigyáz ránk ő is. Hiszem, hogy ezt teszi… A külföldre, vidékre származottaktól egyébként többnyire jelentősebb összegeket kaptunk, és nagy örömünkre ez kifutotta a hittanterem megnagyobbítását is, és így a helybeli gyűjtésekkel együtt mindent sikerült elvégezni, ami a tervekben volt. Időközben József atya rövid, de tartalmas prédikációiból a számomra leghatásosabbakat a magnófelvételeimről nagy kitartással, szorgalommal leírogattam. Ezeket azután Nyíri Ibolya nagylelkűen legépelte, Tassy Csilla Kecskeméten fénymásolta. Amikor elkészült egy ilyen prédikációs lap, én voltam a legboldogabb ezen a földön, amiért odaadhattam ezeket a beszédeket másoknak is – emlékeztetőül, vagy azoknak, akikhez csak így juthatott el az örömhír. A vezetéket adó Mária néninek köszönhetően azonban még folytatása is lett sokakat mozgósító tevékenykedésemnek, melyben annyira benne éreztem a Jóisten eligazító, útmutató hatalmát, hogy valóban úgy tűnt: én csupán az Ő eszközeként cselekszem, hogy úgy legyen, ahogyan elrendeltetett… József atya elhelyezése után több évre történt - amikor az élet zajlása már a szekrényem mélyére sodorta ezeket az imént említett, leírt prédikációkat - hogy Pintérné Eta néni váratlanul Rómába ment hosszabb időre, és 1999 januárjában Csetényiné a néprajzi pályázatához Eta néni helyett velem töltetett ki egy kérdéssorozatot. Így kerültem Csetényiné Amálkával kapcsolatba, aki tőlem is megkérdezte, hogy nem tudnék-e valakinek régi, Csépán elhangzott, leírt prédikációt, amit felhasználhatna munkája egyházi anyagához. Mondtam, hogy régit nem, de tíz éve írottak vannak nekem is. Neki ez is nagyon megfelelt. Amikor előkerestük és belelapoztam ezekbe a rengeteg munkámat rejtő írásokba, egészen váratlanul ötlött fel bennem, hogy de jó lenne egy füzetet készíteni belőlük József atya ezüstmiséjére… Azután ez a gondolat nem ment ki a fejemből. Elmondtam Sántáné Erzsike néninek, aki máris ígérte, hogy az anyagiakat állja, csak intézzem, s amikor ezt Döbreiné Margit néni megtudta, azt mondta, beszáll ő is… S én akkor örömmámoromban ezt a 25 prédikációt mint a szélvész küldtem el Marosi Izidor püspök atyának, kérve az elbírálásukat és ha megfelelőnek találja azokat, szíveskedjen írni hozzá egy ajánlást. Ezt legnagyobb ámulatomra hamarosan meg is kaptam. Így még inkább nekibuzdulva küldtem tovább az írásokat bátyáméknak, hogy Zsuzsi számítógépre vigye. Ezután következett volna a nyomdakeresés, de azt válaszolta Mészáros Álmosné Ica néni Kecskemétről, hogy a lánya sajnos nem dolgozik már a nyomdában, így ő nem tud segíteni. Azonban küldött tízezer forintot, hogy tegyem a nyomdaköltségbe – melynek összegéről ekkor kezdett fogalmunk lenni… Egy másik nyomdalehetőség is túlságosan nehézkesnek bizonyult, további nyomdászismeretség nélkül pedig nem tudtam elképzelni, hogy akárhová is eljuthatok ezügyben. Rémületemet, hogy nem fogok boldogulni, elpanaszoltam telefonon Izidor püspök atyának, aki azt mondta, ne féljek, mert a Szentlélek velem van és segít… A következő napokban jött haza Nyíri Hajnalka, és amikor meglátogatott, neki is elmondtam, hogy én most milyen bajban vagyok, hogy mennyire melléfogtam a nyomdákat illetően … de nem kértem semmit és ő sem ígért. Három nap múlva azonban telefonált Budapestről, hogy talált nekem egy nyomdászt, aki ingyen elkészít nekem 200 darab füzetet, csupán a színes címlapot kell megfizetni, mivel azt nem ő készíti. Ez a hír akkor engem annyira ledöbbentett, hogy az örömtől magamon kívül voltam, hiszen egy teljesen idegen valakit csakis a Jóságos Isten küldhetett az én örömömre, vigaszomra… Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.06.19. 19:07 - #21

VIII. Cselekvő asszonyok közelében Van, amikor minden eshetősége meg volna valakinek arra, hogy ne csak siránkozzon, hanem cselekedjen is, de mégsem teszi. Legtöbbet mindig azok tesznek, akik a lélek utasításait követve képesek olykor a semmiből is teremteni, hogy próbálják a sebeinket bekötözni, hiányainkat bepótolni. Róluk szeretnék most szólni, néhányukat megemlítve. Azokról, akik elindítják azt a „lavinát”, amelyből világok keletkeznek és elárasztják életünket a mások örömét kereső szeretet mustármagjaival – amelyek ha kisarjadzanak, égig érő fává növekszenek. Ők azok, akik utat mutatnak nekünk. Rab-Kováts Évát 1977-ben az ORFI-ban ismertem meg. A munkaterápián volt foglalkoztató, de eredetileg ő rajztanár-festőművész. Öt hetet töltöttem akkor az ORFI-ban. Következő ottlétemkor ő már nem volt ott, de a kapcsolatunk megmaradt. Több évi levelezés után az én írásaimból készített egy pályázatot, mellyel az ART ’89 nemzetközi kulturális fesztiválon irodalmi fődíjat nyert. Az írás az Aranyfillérek kötetben jelent meg – kimondhatatlan örömet jelentve számunkra… Ekkor én hinni kezdtem abban, hogy a mi Urunk, Istenünk az én semmivé vált mivoltom által is üzenhet a világ felé, s az Ő eszközéül használva ezzel, engem is felemelhet az út porából, a hiábavalóság pusztító mélységéből… Ezután különösen meg akartam felelni erre minden igyekezetemmel. Bár magam is csak a semmiből teremthettem, ahogyan Nagyanyámat követve, az eldobott papírdarabkába életet próbáltam én is lehelni, hogy „csipkévé” varázsolva, valami szemet gyönyörködtető, szépet tudjak benne adni. Diplomákat én nem szerezhettem, az indíttatást csupán a szívemből, lelkemből meríthettem. Földi világunk értékrendjében pedig diploma nélkül nem érvényesülhetünk. A lehetőségeimből hiába próbáltam a maximumot kihozni – lehetőségként – minden téren – csak ez az eldobott papírdarabka adatott. Rab-Kováts Éva most ezt a csipkegyűjteményemet szeretné kiadatni, másokkal is megosztani. Buzdításul a hozzám hasonló helyzetben levők számára, hogy ne, soha ne engedjük „papírdarabkáinkat” sem elveszni, semmivé foszlani – becsüljük meg, leheljünk életet legparányibb lehetőségeinkbe is, mert létünk értelmét csak így találhatjuk meg. Segítsd őt Uram … hogy papírcsipkéim felkiáltó jellé váljanak az ő kezében és enyhülést hozzak ezzel én is az ő szíve fájdalmában… Ezekben a visszaemlékezéseimben én csak a magam életéről szólhatok. A magam gondolatairól, az engem érintő eseményekről, annak szereplőiről és csupán annyit, amennyit másokkal is megoszthatok. Így említem itt most meg Mária nénit, volt plébánosunk, Letanoczky Ernő atya édesanyját, aki 1979-ben a nagyböjti lelkigyakorlat alkalmával elsóhajtotta magát: milyen kár, hogy én nem hallhattam! S a következő alkalomra megszervezte jó fiával, hogy a templomi erősítőből hozzanak át nekem egy vezetéket, - melyet Dezső bekötött a rádiómba, hogy ezután én is halljam, ami a templomban elhangzik… Lelki épülésemet illetően pótolhatatlan lehetőséget teremtett ezzel számomra. Hiszen akármilyen közel lakunk is a templomhoz, oda az én átjutásom túlságosan körülményes lett volna. Amikor néha mégis átjutottam, nekem ott olyan nagyon jó volt lenni! Nem győzök csodálkozni azon, hogyan lehetséges, hogy amikor valaki szabadon mehetne, nem kíván és nem is akar a templomba menni?... Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.06.18. 17:08 - #20

VII/b 1970. szeptember 8-án a debreceni klinikára kerültem. A belgyógyászaton négy hetet, az ortopédián három hetet töltöttem. Részben azért nyúlt ilyen hosszúra, mert az egyik nővérke azt hitte, hogy majd ő is olyan könnyedén tud engem ide-oda ültetni, mint ahogyan Anyutól látta… Amit nem tudott megtenni, és valamiképpen alám csavarodott a lábam, s a bokám felett elrepedt a csontom. Így azonban még inkább megkülönböztetett bánásmódban részesültem, s igazán mondhatom, hogy ott engem mindenki szeretett, segített. Rajzoltam is, és ez különös tekintélyt adott nekem. Az ott töltött idő nagy eseménye lett életemnek. A belgyógyászaton kicsit úgy tűnt, mintha templomban lennék … melyet azt hiszem Kakuk tanársegéd úr emberséges, együttérző, erőt adó tekintete tett ilyenné, mert a beteg számára ez a legfontosabb. Nagy ábrándom volt ott, hogy ha én meggyógyulnék, csakis kórházban dolgoznék… Annyira fontosnak éreztem a betegekkel való foglalkozást. Boldoggá tett Vica Debrecenben élő csupa szív szüleinek, testvéreinek a látogatása, segítése is, ami ott az idegenben különösen jólesett. Amikor több hét után megláttam a kórterem ajtajában Anyut a látogatásomra jönni… valami elmondhatatlan jóérzés, megnyugvás töltötte be ezt az egész földet… Bár itt is tudomásul kellett vennem, hogy csupán erősítő injekciókat kaphatok – madárétkű lévén sohasem lehetett elegendő a fejlődésemhez annyi táplálék, amit megettem, de huszonnyolc évesen már ebben sem sokat tehettek. Kaptam egy fűzőt is a derekamra, ami kicsit még segített volna, de csak úgy tudtam viselni, ha semmit nem csináltam, tétlen pedig én nem akartam lenni… A Debrecen utáni évben családunkat váratlan tragédia érte: Vica elhagyta bátyámat, Dezsőt és vele együtt mindnyájunkat… Mi nem sejtettünk semmit. Egy levélben írta meg nekünk ezt ami kimondhatatlanul megrázott bennünket, de erről bővebben itt nem akarok írni. Csupán annyit, hogy nem kellett volna megtörténnie – annál is inkább, mert elfogadható ok nem volt rá… Az élet azonban zajlik tovább és a Jóisten bölcs elrendezésében valamiképp mindig kárpótlódnak veszteségeink. Dezső 1974-ben újra nősült. Feleségül vette Simon Zsuzsát, akivel új fejezete kezdődött életünknek. Testvér lett számomra ő is, és immár három évtizede visel bennünket, kitartva jóban, rosszban közöttünk. 1977-ben megszületett a kis Bence – aki hároméves korában azt mondta, ő orvos lesz, hogy a nagyapát meggyógyítsa… Néhány évvel később rám vonatkozóan pedig olyan őszinte, tágra nyitott szemekkel mondta: „milyen jó neked, hogy nem kell olyan sokat járkálnod”! Azután nagy Bence lett ő is. 2000-ben neki köszönhetően tudtam megvalósítani a rajzaimról készült képeslap-álmomat, amely ugyancsak mozgósított engem és általam környezetemet. Néhány rajzomról képeslapot szerettem volna készíttetni és csodának vettem, amikor megtudtam, hogy Bence akkori munkahelyéről az ottani ügyekben épp ő jár ki egy nyomdába, s ajánlkozott elrendezni ott nekem is a képeslapok nyomtatását. Ő vette a rajzaimat is számítógépre, s rátette a feliratokat, hogy ezzel is olcsóbb legyen a nyomtatás. Először csak háromféle lapot csináltattunk, s ennek az eladási árából fizettük a következő hat képről készült lapok nyomdaköltségét. Így, ezeket eladva végülis tizenhétféle képeslapom készült, összesen 32 ezer példányban. Nem tudnám megmondani, hogy a képeslapoknak örültem jobban, vagy Bence maximálisan teljesítő lelkes, segítőkész hozzáállásának. A képeslapokat elsősorban is ajándékozásra szántam. Legszívesebben mindet elajándékoztam volna, de hát a nyomdaköltséget ki kellett árulni belőlük. S az újabb „csoda” ebben következett be, ahogyan kiterjedt környezetem ennek érdekében összefogott és legalább 25 ezer képeslapomat segítettek eladni – kézről-kézre, csaknem egyenként. Hihetetlen nagylelkűséggel tették azért, hogy örömet szerezzenek nekem. Több ismeretlen, értékes emberrel is összehoztak képeslapjaim – Kiss Virágékat, Borsoviczné Évát, Horváthné Sarlós Katalint és Urbán Szabóné Boglárkát említem meg, akikkel maradandó kapcsolat alakult ki közöttünk. Boldogan sorolnám fel mindannyiuk nevét, de olyan hosszú lista lenne, hogy itt erre nem lehet hely. Áldja meg őket Isten mindenkor! S ugye tudjátok Zsuzsika, Bence, hogy a szívünk mélyén nem a „második” vagytok és titeket is nagyon szeretünk, hűségetekért, hozzánk való figyelmes ragaszkodásotokért nagyra becsülünk! Adj erőt Uram, hogy lábak nélkül is talpra tudjunk állni és tovább jutni a Te megismerésedben, országod építésében!

nzyang

Előzmény | 2009.06.15. 20:54 - #19

VII/a Egyre keményebben megdolgoztam ezért, mert azt akartam, ha már másolás, legyen minél tökéletesebb. Látva a sziszifuszi munkámat, rábeszélt jóakaró környezetem, hogy az 50 Ft helyett 70 Ft-ot kérjek egy-egy rajzért. Szerény közvetítő barátnőm azonban nem vállalta, hogy ezt az emelést megmondja a rajzoltató ismerőseinek, s így minden abbamaradt. Nagyon nem is bántam, mert tudtam, hogy az ilyen másolás értéktelennek minősülhet. Ezután kicsit magam kedve szerint kezdtem ismét rajzolgatni. Ekkor készültek a Nagymama képek. Nem értette, miért épp őt rajzolom, de az irántam érzett határtalan bizalmában türelemmel, hűséggel tűrte szegény a mozdulatlanságot az én kedvemért. De hát ezek is az én szárnypróbálgatásaim lehettek csupán. Így teltek, múltak az évek… amikor ismét elterelt valami. Apu barátja, Ungor Lajos bácsi tévedt erre Sarkadról, s látva rajzaimat, kiment autójához és behozott megmutatni nekem egy festett tányért, hogy csináljak olyat – temperával, lakkozva. Nagy kedvet kaptam hozzá, és elkezdtem a tányérfestést is. Apu fúrta a lyukat a tányérok talpára, hogy felakasztható legyen. Dancsó Dezső bácsi pedig vitte Pestre, eladni a munkahelyén. Nem nagy mennyiségben persze, mert ezzel sem az volt a célom, hogy minél több legyen, hanem minél szebbek legyenek, és őrületesen megdolgoztam ezzel is. A mintákat népi motívumok felhasználásával én terveztem – így különös élmény lett kipróbálni egy-egy mintát. Talán mondhatom, azok voltak a legönfeledtebb éveim, amíg a tányérfestéssel foglalkoztam. Közben 1975-ben Tóth Erzsi Dizseri Eszternek mutatta meg a tányérjaimat, aki azután Tüdős Klára néni közösségének gyűjtése eredményeként bevásárolt nekem sok-sok ecsetet, művész olajfestéket, mindenféle hozzávaló vegyszerrel. Így lakkozás nélkül is gyönyörűen tudtam dolgozni. Ajándékozásra is rengeteg tányért festettem – mint ahogy sok fényképet másoltam ilyen célra is, megismerve ebben a határtalan örömet, hogy én is tudok adni… Azonban a tányérfestés is olyan időigényes munka lett, hogy az egyéb rajzolásnak háttérbe kellett szorulnia. De minek is, ha nem tanulhatok, úgysem lehet belőlem semmi… A tányérjaimról is megtudtam később, hogy melegvízben mosták, és a művészolaj bizony leázott. Ez nagyon elkedvetlenített, hogy ezért dolgozzak olyan sokat … hiszen nekem egyetlen csíkhúzás órákba telt – nem úgy, mint aki korongon csinálja. Én a körzővel rajzoltam ki, és mindkét szélén milliméterről-milliméterre tűhegyes ecsettel húzogattam – megfeszített figyelemmel, visszafojtott lélegzettel. Akkor kezdtem köhögni is. A tányérfestés éveiben rengeteg kézimunka-sablont is készítettem tűvel szurkálva, ezt is őrületes munkával, de szerettem csinálni, mert gyönyörködtem a szebbnél szebb mintákban, melyeket többnyire másoltam. Azután Anyu előnyomta az anyagra ezeket a mintákat és ő is nagy gyönyörűséggel hímezgette. Elkezdtem önszorgalomból oroszul, majd angolul tanulni. Odáig jutva, hogy érthetően tudtam egyszerűbb leveleket megírni szótár segítségével. Önszorgalomból próbáltam gyorsírást is tanulni. Dancsó Dezső bácsi egy szavamra előteremtette a tankönyvet nekem… Így, önmagamra hagyatkozva azonban nem lehetett bennem elegendő kitartás és az újabb feladatok reménységei elmosták bennem ezeket a kísérleteimet. A gyógyulásom már csak ábránd lehetett, de hogy egyáltalán semmit ne tudjanak segíteni rajtam – ha csak annyit is, hogy ne rosszabbodna legalább a bajom, - ezt nem hihettem és 1963 nyarán ismét elkerültem Budapestre az Amerikai úti Klinikára. Ezt már jóakaróim rendezték, szüleim csak segítettek, hogy mehessek. Anyu természetesen mindenhová jött velem. Akkor már Dezső felesége, Vica is ott volt és testvérként segített engem. De itt is csak vizsgálatok voltak, ott maradnom nem kellett. Egyik orvos küldött a másikhoz és gyorsan elintéztek, pedig még fényképeztek is … ami igencsak felkavart, mert sejthettem, hogy semmi köze az én gyógyításomhoz… Mire végül a Mexikói úti ortopédián kimondta egy orvos, hogy „nincs mit tenni” – miközben folyton az óráját nézegette, mert munkaidő lejárta volt. Én ekkor ott egészen magamon kívül lettem és vigasztalanul kezdtem el sírni – különösen, amikor ez az orvos azzal próbált lecsendesíteni, hogy ha már nem bírom a fejem tartani, adnak a nyakamra egy merevítőt és ha egy könyvet sem bírok már lapozni, szerelnek elém egy lapozót… S úgy tűnt, legszívesebben kidobna már onnan bennünket. Ekkor mentünk Dezsőékhez először, ahol néhány napot még eltöltöttünk, és Vica kedvessége, együtt érző szeretete visszahozott engem az életbe… Voltam a szolnoki Hetényi kórházban is, itt 10 napos kivizsgáláson – gyermekkorom óta Anyu nélkül először maradva ott… Ide szegény Ili barátnőm rendezett, aki ezidőben volt Szelevényen a Jekkel doktornő asszisztense. Az eredmény itt is ugyanaz lett, de itt legalább erősítő injekciókat kaptam. Sok jó élményt is szereztem. Annak ellenére, hogy ekkor már éppen eléggé magatehetetlen voltam ahhoz, hogy kegyetlenül nehezen viseljem a kiszolgáltatottságot az idegenben, idegen emberek között – Anyu nélkül … és nagyon kívánkoztam oda, a Haleszba. A cél érdekében azonban tudtam erőt venni magamon, s akkor még vonzott a kaland is, amit azután elmesélhettem. Ide egyszer Apu is eljött Anyuval meglátogatni engem. Riadt arccal közeledett felém, és ahogy ott meglátott üldögélni, odaborult az ágyam végére – elrejteni igyekezve a könnyeit. Azután ő sohasem látogatott meg, amikor kórházban voltam… Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.06.03. 20:29 - #18

VII. Második szakadék Az életünk persze sohasem csak a szarkalábas mezők madárdala volt. Mindennapjainknak mindig meg volt a maga küzdelme is, a folytonos bukdácsolás, újrakezdés. Egyre bizonyosabbá vált, hogy az előttünk tátongó szakadékot, csupán a Kereszt képes áthidalni… Amint a tanmese hősei esetében történt: aki eldarabolgatta nehéznek vélt keresztjét könnyíteni akarván terhén, az a szakadékhoz érve a kicsire zsugorodott kereszttel nem tudott mit kezdeni. Csupán az jutott át, aki elfogadta melyet kapott és magával vonszolta az ő keresztútján. Ezért kell elfogadnunk a változtathatatlant, ami rendeltetett számunkra, és azzal a lehetőséggel próbáljunk gazdálkodni, amely nekünk adatott. Így próbáltam én is… A „szakadékokat” betölteni én nem tudhattam, de éppen a „kereszt” juttatott át a túloldalra, hogy rátaláljak a SZERETET tündökletes világára, melyből egy szikrácska is képes elhomályosítani földi nyomorúságunkat – erőtlenségünkben is erővel árasztva el szívünket, lelkünket. Az én gyermekkorom legfőbb meséskönyve Apu legénykorában járatott Színházi Élet melléklete, a Boldog Ifjúság volt – vagy ahogyan mi hívtuk: a Sicc könyv. Ugyanis leginkább a Sicc úr kalandjait szerettük benne. De a színes címlapú Színházi Életet is szívesen nézegettem, később olvasgattam is. Meséskönyvet jóformán csak kölcsönbe kaptunk, vagy elörököltük nagyobb unokatestvéreinktől. Ezeket Apu olvasta fel esténként – mintegy alvás előtti szertartásként, aminek valami különös varázsa volt. Később ifjúsági regényeket is így olvastunk, vagy a vaskos Rózsa Sándort – alig várva, hogy este legyen! Azután eljött annak az ideje is, amikor már önállóan olvastam. Ez inkább tizennégy éves korom után volt, amikor már tudatosan törekedtem arra, hogy „bepótoljak”. Én sohasem azért olvastam, hogy magamat elszórakoztassam, hanem hogy tudjam, ami abban a könyvben van… Nem hihettem, hogy én úgy rendesen sohasem tanulhatok, és azt akartam, hogy addig is tudjak valamit, valami nagyon szépre, fontosra készülve. Olvastam mindent, de különbséget akartam tenni. Egyre több saját könyvem is lett, amit vettem is, kaptam is. Hasonlóan voltam a rajzolással is. Gyermekkoromban is sokat rajzoltam – történeteket képekben mondva el. Hét-nyolc éves lehettem, amikor Nagymamáról felismerhető arcképet készítettem, de mindezt csak úgy játszadozásból tettem még akkor. Tizenhárom éves koromban a Haleszban Vargáné Juliska néni egyik alkalommal csodálattal mutatta nekem a náluk vendégeskedő, nálam négy-öt évvel idősebb Liszkai Juli rajzfüzetét, - melyben képeslapokról másolt, színes ceruzával készített virágképek voltak láthatók. Akkor úgy gondoltam, hogy tudnék olyat én is... Amikor hazajöttünk, rögtön hozzá is kezdtem. A színes ceruzával csakhamar nem elégedtem meg, vízfestékkel próbáltam ügyeskedni, és Juliska néni azután már az én rajzaimat csodálta. Kitartó, vasszorgalommal rajzoltam, festettem azután hosszú éveken át, merthogy egyszer majd ha tanulok is, festőművész lehessek. Egyre több csodálatot keltettem rajzaimmal, ami azután még inkább örömmel töltött el. Következett is egy nagy hajsza: Jóakaróim a képeimet festőművésztől-festőművészhez hurcolták, akik adták is a jó tanácsot, hogy tanulni, tanulni kell… Megvalósítására tettünk is néhány kísérletet, ami azonban semmiképp sem lehetett kivitelezhető, mert el kellett volna itthonról mennem, de megfelelő hely, ahol mozgássérült létemre gondoztak és festészetre oktattak volna, nem volt. Egyszer ceglédi barátnőm másoltatott, nagyíttatott velem egy fényképet, melynek olyan nagy sikere lett, hogy nem győztem a fényképeket másolni a ceglédieknek. Minimális összegért természetesen, de hogyha nem tanulhatok, legalább egy kicsi pénzt keressek… Folytatjuk

nzyang

Előzmény | 2009.05.26. 11:53 - #17

VI/d A rokonságunk hozzánk való jóságáról nem írhatok itt eleget. Testvéri helytállásukat talán leginkább akkor tapasztalhattuk meg, amikor 1996 koratavaszán súlyos légcsőhuruttal, tüdőgyulladással mindhárman a szentesi kórházba kerültünk. Először Apu, azután én, Anyu pedig mint ápolóm lehetett ott velem. Csupán egy levelet tudok itt abból az időből idézni, melyet Tassy Csilla, Oszkár unokabátyám lánya írt akkor nekem oda, a kórházba: Kedves Bubuci! Ma március 28. éjszaka írom neked ezt a levelet. Azt szeretném neked mondani, hogy nagyon szeretlek és igazán én is megijedtem, hogy ilyen hirtelen ennyire rosszul lettél. De azért valami csodálatos ebben is van – mint mindenbe, ami hozzád kapcsolódik… Fantasztikus érzés azt látni, hogy hogyan fognak össze érted – értetek az emberek. Úgy érzem Bubuci, hogy az élet nagy csodája vagy, és minden, ami veled történik, annak célja és értelme van. Akarom, hogy meggyógyulj. Annyi mindenkinek van rád szüksége. /De mindhármótokra./ Én hajnalban indulok Athénba. Nem volt alkalmam ezt neked bejelenteni, de remélem, nem haragszol ezért rám. Onnan is sokat gondolok rád. Valamit még szeretnék. Anyut mindennap felhívtam, hogy mi van veled. És ma azt mondta a telefonba: Aztán imádkozzál ám Bubuciért! Hát ez fantasztikus volt. Az Anyu szájából. Szia, és tessék gyógyulni: Csilla Így csak az én Veronikáim gondolhatnak rám, akik a „szívükkel” látnak engem. Akik éreztetni akarják velem, hogy nekik én is fontos vagyok… Így tudtam szárnyszegetten is szárnyra kelni – a LÉLEK szárnyain, melyet az ő jóságukban adott számomra az Isten. Mert csak a szív jósága emelhet fel minket azokból a mérhetetlen mélységekből, ahová betegségünkből adódó körülményeink, hiányaink, sérelmeink sodornak minket. Aki a szív jósága nélkül tekint ránk, az csak a szörnyet, a visszataszítót, a család, a társadalom terhét láthatja bennünk. A jóságot azonban nekünk kell a felszínre hozni az emberi szívekben, engedve a lényünkön átsugározni Krisztus kereszthordozó szeretetét. Ha nem erre törekszünk folyton, és nem tudjuk megtenni, kő-kövön nem marad. Sem önmagunkban, sem környezetünkben. Segíts Uram, hogy ezekben az írásokban hálám jeléül, a TE ARCOD tudjam visszaadni mindazoknak, akik felém kendőt nyújtottak!

nzyang

Előzmény | 2009.05.23. 20:35 - #16

VI/c Csapongó emlékezetemben vissza-vissza kell térnem gyermekkorom idejére – hogy szólhassak Mészáros Iliről is, akkori leghűbb barátnőmről, akivel végig-babáztuk gyermekkorunk éveit. Neki az arca és az egyik keze volt súlyosan sérült, s emiatt az egészséges gyerekek között nem igazán érezhette jól magát. A tökéletes játszótárs én lettem a számára. Annál is inkább, mert rengeteg babaruhát varrtam, kötöttem és vég nélkül lehetett öltöztetni. Más gyerekek is szívesen jártak ezért hozzánk játszani. Ilivel együtt kezdtük az iskolát, a mögöttem levő padban ült, akkor csatlakozott hozzám. Gyula bácsi, az édesapja, kedves barátja volt Apunak, édesanyja is nagy szeretettel volt irántunk, így elég gyakran a szüleivel együtt jött Ili hozzánk. Ezek az együttlétek tökéletes örömet jelentettek nekem. Így teltek, múltak az évek és Ili mindenkor teljes hűséggel, odaadóan törődött velem. Felnőtt korában egészségügyi dolgozó lévén segített, ha kellett – adta a jó tanácsot, hozta a gyógyszert. Utólag tudtam meg, hogy amikor meghallotta, hogy az orvosaim nem sok időt jósoltak nekem, elsírta magát, hogy mi lesz akkor ővele, hol tölti a vasárnap délutánjait, ha én már nem leszek…? Amikor férjhez ment, majd megözvegyült és újra férjhez ment, felismerhetetlenül egykedvű, érdektelen lett, úgy tűnt, még kisfia sem töltötte be igazán az életét. Egyre távolabb kerültünk ekkor egymástól. Évek is elteltek, hogy nem találkoztunk és amikor 1996 februárjában megtudtam, hogy a lélekharang neki szól, alig hittem a fülemnek… Feledhetetlen babázós cimborám volt Willverth Kati is, Tassy mamám kedves barátnőjének pesti unokája. Nyaraim fénypontjává lett, amikor elérkezett a szünidő és Kati megjelent nagyanyjánál, s jött játszani hozzánk. Ő azonban két évvel idősebb volt nálam, s hamar nagylány lett és az élet elsodorta. Az utóbbi években kerültünk ismét közelebb egymáshoz és jó érzés vele megtapasztalni az elmoshatatlan kötelékek biztonságát. Szabó Zsuzsával, ugyancsak pesti barátnőmmel Jenő unokabátyám hozott össze a ’60-as évek elején. Zsuzsa ismertetett meg engem a levelezés rejtelmeinek sok örömet adó élményével. S ezekben a levelezésekben tárult elém az emberi kapcsolatok fontossága – a mások érdekeit szolgáló szeretet! Írásban mélyebben tudjuk láttatni világunkat – őszintébbek, nyíltabbak tudunk lenni. Így kristályosodott testvérivé az erdélyi barátnőmmel, Ráksi Erzsikével való ismeretségünk is. A levelezésünk ugyan már alig él, de a lélegzetünkben is benne érezzük, hogy összetartozunk. Nyíri Hajnalkáék itt, a közelünkben laktak. Hajnalka először édesanyja unszolására jött át hozzánk 1962 tavaszán, de akkor egyszerre úgy tűnt, mintha mindig ismertük volna egymást. Azután megismertem testvéreit: Ibolyát, Évát, majd egész családjukat és összetartozásunk mindannyiukkal örökre szólóvá lett. Az a vár, amely nem homokra, hanem kősziklára épült – a krisztusi szeretet kősziklájára, elmúlhatatlan. Az idők során a legtöbb időt velük töltöttem. Többször átvittek hozzájuk is, ahol mindenkor béke és Istenre mutató szeretet fogadott. Évtizedeken át, a megnövekedett távolságok ellenére is töretlenül kitartva, lélekben a mai napig velem maradtak és segítenek élni, jobbá tenni engem és így együtt, egyetértve, egyet akarva segíteni szeretnénk jobbá tenni ezt az egész világot… Lukács Cica is 1962-ben jelent meg először nálunk. Őt Frech atya küldte át hozzám a plébániáról, ahol gyermekéveiben nyaranként több időt töltött – Frech atya így próbálta viszonozni szülei jóságát, akik befogadták őt a szerzetesrendek üldözésének idején. Cicával is életre szólóan jó kapcsolat alakult közöttünk és ő a maradéktalan kötelességtudás, a jó lelkiismeret példája lett előttem. Dr. Huszár Emilné Renáta néni – Vica leánykori háziasszonya is 1962-ben talált rám. Az ő levelei is mély tartalommal töltöttek meg engem. Ő adott tovább a tolókocsis Lukács Dórinak, s a Dóriból áradó fénysugárban ismertem meg a Szociális Testvéreket, akik a hitvilág végtelenjében mutatták az utat nekem – különösen sokat köszönve Sztrilich Ágnesnek, aki 1984-ben a bérma-keresztanyám lett. Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.05.17. 19:58 - #15

VI/b Egy Zsigucit még hoztak nekünk a Varga gyerekek is ott a Haleszban. Ez már erősebb csókafióka volt, néhány napi etetgetés után ki is repült onnan tőlem az előkéből – csőrében az Évike elszórt cumijával. Persze jött vissza is. Legszívesebben a vállamon pihent meg, játékosan kuszálgatva a hajamat, de persze amikor ezt megengedtem neki. Apuhoz különösen ragaszkodott, hiszen ő vitte biciklivel a boltba, a Kósa szőlőbe. Zsiguci Apu vállán ült, időközben nagy köröket repülve. Ment be vele a boltba is. A Kósán pedig a fákon ugrándozva megvárta, hogy végezzenek a munkákkal és jöjjenek vissza. Apu szólította és Zsiguci leszállt a vállára, s jöttek haza. Amikor Apu nem volt a Haleszban, Zsiguci csendesebb volt. Egy ilyen alkalommal a szék karján szundikált, csőrét a vállán a tolla közé dugva. Majd álmából hirtelen felugrott, megrázta magát, kiáltott egyet és repült ki az ajtón, kanyarodva lefele a dűlőúton – amerre sem ő, sem én nem láthattunk onnan bentről. Azután kevés idő múlva megjelent Apu biciklivel, vállán Zsigucival – aki kiabált a fülébe, mintha mesélne neki valamit… Tehát megérezte vagy meghallotta, hogy jön Apu – 30-40 méterre lehetett akkor. Szeretett a szomszédba is átrepülni Vargáékhoz, csak úgy, a gyerekek között nézgelődni. Amikor nem volt körülöttem, kiáltottam neki és a házunk mögött, a Rozika néni házán túl is meghallotta az eperfán az én gyenge hangomat és válaszolt, s repült vissza, hozzám. De sajnos ennek a Zsigucinak is csak mindössze három hétig élvezhettük a társaságát. Az utolsó este feltűnően élénk volt, még késő alkonyatkor is átrepült a Vargáék konyhájába – talán vesztét érezte? Másnap pedig már hajnalban elkezdett kiabálni az előkében és Anyu kiengedte, hogy ne ébresszen fel engem. S amikor felkeltem, többé hiába szólongattam. Apuval őt is elsirattuk. Fogadkozva, hogy több ilyen szomorúságot már tényleg nem idézünk elő Zsiguci neveléssel… Nem tudtuk meg mi történt vele, de mindig annyira a közelünkben törekedett lenni, ezért nem tudtuk elképzelni, hogy csak úgy a maga jószántából hagyott el bennünket. Vargáék a Haleszból 1965 körül költöztek el. A következő szomszédainkat, Kalcsúékat is szerettük és jól megvoltunk velük, de ők nem laktak ott, csak kijártak oda dolgozni Csépáról. Velük így megcsendesedett ott az élet. A mi látogatásunkra viszont annál inkább jöttek. Az előkéről a szobába is volt két falépcső, a vendégek itt szerettek legjobban üldögélni, közvetlenül a nyitott bejárati ajtónál, a fölénk boruló diófára nézve, ahonnan csend, béke, nyugalom áradt felénk… Csaknem mindenki megfordult itt, aki valamiképpen hozzánk tartozott, s határtalanul jó érzés volt meglátni onnan a „fellegváramból”, amikor feltűnt valaki a láthatáron… Szegény Jenő unokabátyám is sokszor kihozta motorkerékpárjával a leveleinket, amikor Apu oda volt vándorolni a TSZ méhecskéivel. Oszkár Katival a békacomb-sütés derűjével tették emlékezetessé ottlétünket. Fatima, a nálunk nyaraló szomáliai lány pedig fáramászásával bűvölte el szomszédainkat. Jöttek segíteni is, amikor kellett – Patakiné Erzsike, nem feledjük jóságodat! Mónika, a bátyám kislánya hat-hét éves korától jött nyaralni hozzánk a Haleszba, minden évben az iskolaév befejeztével, két-három hétre. Ilyenkor én csak vele játszottam, semmi mást nem csináltam. Különösebb nem történhetett, hiszen én mindig csak ott egyhelyben voltam, de azért így is jól telt az idő. Ő már egész kicsi korában megértette az én lehetőségeimet és nem akart többet. Mindenben egyetértve figyelt rám és tisztelettel szót fogadott nekem. Olvasni nem szeretett, de ha én olvastam neki, ő rám szegezett tekintettel, mozdulatlanul hallgatta – pedig máskor örökmozgó volt. Sokat rajzoltunk, rengeteg „papírcsipkét” daraboltunk. A pókoktól félt, húzódozott. Egyik alkalommal rafiából összekötözgetve egy nagy pókot készítettem, amit este beküldtem Anyutól a petróleumlámpa fényétől megvilágított szobába, ahol ő feküdt. Elkezdett sikongani, de inkább örömében, annyira tetszett neki az ajándék. Másnap ő is készített valamit nekem. S azután minden este – minden évben magajándékoztuk egymást ott valami sajátkészítésű aprósággal, amit Anyu vitt be neki az ágyba és ő is ott adta oda Anyunak az enyémet. Aranyos volt, ahogyan kitartóan törte a fejét, hogy mi is legyen az ajándék, s jobbnál jobb ötletekkel vonult be a szobába, hogy ne lássam, amit csinál. Onnan azután fűrészelés, kopácsolás hangjai hallatszottak olykor. Nagyobb korában mindennap megmászta az előttünk levő diófát vagy a cseresznyefát. Anyu biciklijével szívesen száguldozott vízért is az artézi kúthoz, s amikor három puha, pelyhes kacsát nevelgettünk, nagy szeretettel hordta le fürödni őket a Halesz alatti tóra. Legizgalmasabb élményünk pedig az volt, amikor kíváncsivá tettem a kora hajnali sárgarigó koncertre és felhúzta az órát csörgőre, hogy ne aludon el. Az óracsörgéskor meg is bánta, de azután a különféle távolságokból felhangzó gyönyörűség magával ragadta és elszállt szeméből az álom. Ezek a szép ott töltött idők 1978 nyarán, Apu megbetegedése előtt értek véget, de életre szólóan beépültek a mi szívünkbe, lelkünkbe, eltéphetetlen kapoccsá válva közöttünk. A későbbiekben Mónika fogorvos lett. Férje, dr. Keglevich Tibor, akivel 1987-ben kötöttek házasságot, szintén fogorvos. Öt szeretett gyermekükkel, Istent ismerő jóságukkal, példamutatóan szép, családot összefogó jóra törekvésükkel, nagy örömünk, vigaszunk lettek nekünk. Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.05.16. 20:03 - #14

VI/a Esősebb időben körül a kövesúton is tettünk meg Anyuval ilyen tolókocsis utakat. Mivel akkor a Halesz alatt kövesút még nem volt, a sártengert kikerülve a szőlők között mentünk, a mezsgyék keskeny gyalogútjain, olykor hátrafelé húzva engem, mert így gurult könnyebben a kocsi… Itt a faluban és a Haleszban is, ha ismerősökkel találkoztunk, meg-megálltunk beszélgetni, pihenni kicsit. Amikor megérkeztünk a mi ötödik dűlőnkbe, már messziről szaladtak elénk a Varga gyerekek… A hat-nyolc éves kissé szellemi fogyatékos Évike a viszontlátás örömében odatérdelt mellém és a lábaimat csókolgatta, simogatta, miközben én a többiekkel beszélgettem. Ezeket a gyalogos utakat a Haleszba évente kétszer tettük meg Anyuval. Május közepe körül kimentünk és július elején jöttünk haza, azután szilvaszedésre mentünk ki augusztus 20-a körül és ott voltunk szüretig, ami szeptember végén vagy október elején volt. A mi kintlétünk idején Apu otthon állt helyt, de amikor tehette, jött ki hozzánk és dolgozott ő is. Kicsi szobánkba öt-hat lépcső vezetett fel. Én a lépcsőt járni sosem tudtam. Anyu az ölében vitt fel amíg csak bírt, azután a székemre ültetve vittek fel engem Apuval, vagy aki éppen segíteni tudott. Akkor onnan már nem is hoztak ki, csak amikor jöttünk haza. A szobánk előtti kicsi helységben voltam, amit Oszkár unokabátyám az én „fellegváramnak” nevezett… Hat-nyolcéves koromig esténként szomszédoltak Anyuék velem is a környéken. Beleültettek a gyümölcsös ládába a talicskán és mentünk le a dűlő végére Tóthékhoz, ahonnan a tejet hordtuk. Soha nem feledem a violaillatú virágcsokrokat, melyekkel Tóth néni kedveskedett nekem… Ezekben az időkben még biciklivel jártunk ki, és amikor a dűlőnkhöz közeledve elért bennünket egy hatalmas zápor, hozzájuk menekültünk be. Tóth néni a Maca elsőáldozói, legszebb ruháját adta rám, az én elázott ruhám helyett. Ilyen talicskás, esti útjaink során megálltunk Kalóczki néniék előtt is, finom eperfájukról eszegetni, melyet hosszú beszélgetés követett, miközben ránk borult a csillagos ég… Ilyen csillagos, holdfényes estékre emlékeztetnek a kukoricafosztók is Bartháéknál. Anyu a letörött, nagy halom kukoricacsövek közé ültetett engem, ahol olyan jól lehetett játszani a kukorica lefosztott héjával, selymével, a csövekkel pedig körülfalaztam magam. Készült ott csuhéjbaba is, mellyel azután napokig játszottam. Bartháék voltak a „komámasszony” és a „komámuram”, mivel Anyuékat választották Iduska lányuk bérmaszüleinek. Náluk is volt tehén és Rozika néni itatta velem a frissen fejt, meleg, habos tejet, melyet a mai zacskóstejes világban már kevesen tudhatnak, hogy milyen feledhetetlenül finom is az… Később, amikor már nehezebben mozdulhattam, itt is a szomszédok sereglettek körénk és zajlott itt is a terefere – az artézi kútra járó gyerekek messzehangzó énekének kíséretében. Gyakran előfordult, hogy Vargáék korábban, kezükben a vacsorájukkal jöttek át és együtt ettünk, beszélgettünk, sötétedés után petróleumlámpát gyújtottunk… Különösen sokat voltunk velük miután Juliska néni megözvegyült, nagyobb gyerekei is elmentek Dunaújvárosba dolgozni és ő a három kislánnyal maradt. Amíg Vargáék laktak ott, igen mozgalmas volt környékünkön az élet, de itthonról is sokan jöttek ki a látogatásunkra. Volt, hogy vidékről is jöttek rokonaink, barátnőim, ismerőseink. Egy vendégnek alvóhelyünk is volt, de amikor 1952-ben kedves távoli rokonaink, a szegedi Jakobey család látogatott meg minket, velük is aludtunk ott egy éjszaka. Emma néni a négy gyerekkel, én, Dezső, Anyu, még a padlóra terített szalmán is, és mindenütt voltunk… Mintha most is hallanám, amint a másfél éves hosszú aranyhajú Istvánka az anyukájának hízelkedett és az arcát simogatva mondogatta neki: „mamája, mamája”… A nálam egy évvel fiatalabb Anikó hozzám és Anyuhoz húzódott – a mai napig is megmaradt testvéri vonzódása és mondhatom, a legbensőségesebb rokoni kapcsolat köt össze bennünket. Tudom, most teljes szívvel kívánja nekem, hogy el tudjak készülni ezzel az írással. Áldja meg érte az Isten! Folytatjuk

nzyang

Előzmény | 2009.05.13. 23:06 - #13

VI. A szeretet erőforrásában Jó érzés ezekben az „állomásokban” egy kicsit megpihenni – visszatekinteni és a legapróbb történetben is felismerni a Gondviselő Isten szeretetét minden olyan gesztusban, amely a lélek jelenvalóságára utal. Felismerni abban az almamagban is, melyet az én örömömre gyűjtöttek… Ugyanis tizennégy-tizenöt éves korom első „keresetét” almamag gyűjtéssel szereztem… Olvastam valahol, hogy egy bizonyos Facsemete-forgalmi Vállalat felvásárolja az almamagot, s én máris gyűjteni kezdtem. Hiszen ezt én is megtehettem – én is ettem almát, melynek kiszedegettem a magját… Azután látva buzgólkodásomat, Anyuék is ideadták almájukból a magokat. Nagymama pedig amikor a malacoknak feldarabolta a rossz almát, abból nekem rengeteg magot kiszedegetett. De hozta az almamagot barátnője, a bencés apáca Mariska néni is – szerzetes nevén Benedikta. Ő a szerzetesrendek feloszlatása után civilként lakott itthon és vállalva a templomdíszítést, ide, hozzánk járt vízért, mivel akkor a templomnál még nem volt kút. Nem emlékszem, hány deka lett, amikor elküldtük, de 130 Ft-ot kaptam érte, melyet könyvekre kívántam költeni. Ezeket Dezső vette meg nekem. Szinte még most is látom a kezében, amikor a karácsonyi szünetben jött haza és vette ki a táskájából a hat-nyolc darab könyvet, ami a leggazdagabb karácsonyi ajándékom lett. A Haleszba valameddig biciklivel hordtak ki engem Anyuék, de amikor a kis nyergemen már nehezen tudtam ülni, a csomagtartóra kötöztek egy olyan ülőkét, ami tartotta a hátam, oldalam. Erre már csak oldalt ülhettem, a lábam egy biciklikosárban volt. Felülni így már nem lehetett velem és gyalog vitt Anyu engem a földutakon kb. 6 km-re, saras időben pedig körül a kövesúton, ami kb. 8 km volt. Így hozott vissza is fáradhatatlan, áldozatos szeretettel, ahogyan mindenkor, mindent megtett értem… Előfordult, hogy lovas kocsival mentünk – jó szomszédaink, Szilágyi Mihály bácsi, Túri András bácsi vitt minket. Amikor pedig nekik már nem volt lovuk, a kenyérszállító kocsival vittek. Végül ez is megszűnt és ekkora megkaptam az első tolókocsimat… Nagy háromkerekű monstrum volt, nem örültem neki, de ki tudott Anyu vinni vele a Haleszba. Nyugalomban, békében, senkitől sem függve – át a kukorica-, búzaföldeken, a pipaccsal, búzavirággal, s mindenféle vadvirággal szegélyezett, keréknyom szélességű, pillangós, tücsökciripeléses földutakon, amerre szinte csak a madarak jártak… Tavasszal a mezei pacsirták szívet melengető énekét hallva, ősszel a seregélyek, varjak – csókák rajaiban gyönyörködve úgy tűnt, mintha tolókocsim nyomasztó földhöz tapadottsága ellenére repülnénk mi is… Történt azonban úgy is, amikor csak araszonként jutottunk előbbre, annyira kátyús, vízállásos, saras volt helyenként az út, hogy csak épphogy ki tudtuk kerülni ezeket a veszélyes részeket. A Kunhalom felé, gyermekkoromnak annyira ismert útjain, ahol valaha még gond nélkül jártunk biciklivel, találkoztunk egyszer Pintér Laci bácsival, aki egy teherautóval jött arra. Bizonyára elképesztő látványt nyújthattunk tolókocsimmal, mert megállt és kedvesen odaszólt nekünk, hogy elhozna haza bennünket. Nem fogadhattuk el a segítségét, mert én akkor már nem tudtam akárhol ülni és körülményes lett volna felpakolni bennünket. Folytatjuk

nzyang

Előzmény | 2009.05.09. 17:53 - #12

V/b Később, tízéves lehettem, Jenő jött ki értünk a Haleszba és hozott haza engem biciklivel, mert megrántotta Apu a derekát és nem bírt felkelni az ágyból. Akkor én Anyuval a Haleszban voltam, Apu pedig itthon készült a szüretre. Amikor megláttam Aput az ágyban feküdni, fogvacogva az izgalomtól, hogy mi lesz most vele, elkezdtem sírni. És sírt Apu is. Bizonyára őt is a rémület fogta el, hogy mi lesz velünk, ha nem lesz jobban… A Jóisten azonban azt akarta, hogy jobban legyen – még hosszú időre - sok viszontagsággal az életben, de velünk maradva, segítve bennünket. S a bajainkban Jenő is itt volt – a későbbiekben már Esztikével erősítve minket, hogy elbírjuk az elbírhatatlant. Kereszthordozásunkban – életfilozófiám, világnézetem alakulásában felmérhetetlen segítségnek mondhatom a Templom, a plébánia közvetlen szomszédságát. Jó érzés nem feledni, amikor a régi házunk folyosója végénél a hófehér hajának fényében megjelent és rám mosolygott Frech nagymama – Frech Ferenc atya édesanyja. Ő első látogatása ajándékául egy pólyás babát hozott nekem, tudva, hogy tíz-tizenkét évesen én még javában babázom. Most, az idők távlatából visszatekintve úgy tűnik, mintha a Frech nagymama magától értetődő örök szeretete fogadott volna örökbe engem a plébánia számára - az eljövendő idők papjainak, hozzátartozóiknak oltalmába ajánlva az én életemet. Nem tudom itt elmondani, mekkora jelentősége lett annak a Krisztusra mutató erőnek, amely hosszú évtizedeken át áradt felénk a Templom, a plébánia világából. Nem feledem az Antal János kántor úr legendás hírűvé lett, egyedüli szépséggel szárnyaló hangját sem, melyet gyermekéveimben sokat hallottam kiszűrődni a Templomból az orgonaszó egekbe emelő kíséretében. Kedves emlékem maradt a nálam hét évvel idősebb „kántor” Évike szeretete is, mellyel gyermekkoromban körülvett engem. S milyen öröm volt hosszú évtizedek után újra találkozni és érezni, hogy az idő múlása a szeretetet nem mossa el… Miután 1952-ben ők elköltöztek innen, a kertünkkel szomszédos telken levő üresen maradt kántor-ház lett a káplánok lakosztálya. Itt igencsak évente váltogatták egymást a lakók, mindaddig, amíg 1971-ben az utolsó káplánt, V. Nagy Pált is el nem helyezték Csépáról. Ő volt a „füvész” atya, aki nagy hittel kevergette gyógynövény csodaszereit, hogy ezzel is segíteni próbáljon rászoruló hívein. Kaptam tőle én is egy kisüveg alkoholban oldott gyógynövény kivonatot, amellyel egyre gyengülőbb végtagjaimat kellett volna borogatnunk. Sajnos nem volt hozzá elegendő kitartásunk és ez egy-két kísérlet után abbamaradt. A gyermekkoromból Pusztai Kálmán atyát érzem fontosnak megemlíteni, aki 1953-tól 1955-ig volt Csépán káplán. Ő úgy járt-kelt itt közöttünk mint egy szent és a lényeget még nem értő gyermeki tudatomban ez tartózkodóvá tett vele szemben. Mégis, az ő akkori lényének jelensége nyomán alakult ki bennem a papi eszmény példája. Annak igénye, hogy a pap sohasem csak az oltár előtt akarjon Isten szolgája lenni, hanem élete minden pillanatában. Az Evangélium ne csak írott betű legyen, amely elhangzik a Templomban, hanem bennünk lakozó élő valóság, melyet elsősorban is a papnak kell a maga élete példájával felénk mutatnia, mert jó irányba vezetni minket csak így tudhat. Kérem szépen tudomásul venni ezt és nem elégedni meg annyival, hogy „kegyelem árad a legrozsdásabb csatornán is” – ahogyan olykor hallani szoktam. Akármennyire is igaz, mit ér, ha gyengén látó szemeink a csatorna mocskától nem képesek észrevenni az élet vizének áramlását. Ezen a földön nekünk világítanunk kell. Nem csak beszélnünk a világosságról, mert attól az emberek még sötétségben maradnak. Ha nem gyújtjuk meg a fényt, mondhatunk akármit. Bocsássák meg nekem, ha most kegyetlennek tűnök, de a kereszténységünk, a világ sorsa múlik ezen és kérem szépen, engedtessék meg az én porszemnyi mivoltomban is szólni erről! Hitünk lényegének keresésében a „kereszthordozó” lelki testvérem, Gyöngyösi József atya erősített meg engem – visszavonhatatlan végérvényességgel. Ő 1986-tól 1991-ig volt Csépa plébánosa. Közelsége a mindent megoldó biztonságot adta és a bátyám megosztani akaró gondoskodását jelentette – amikor „hegyeket mozgató” erejével felnyalábolta a mázsányinak látszó színes tévét, és átcipelte a plébániáról hozzánk, hogy videokazettáit ne csak fekete-fehérben láthassam. Vagy amikor 1991-ben, Havas Boldogasszony napján betette székemet az autójába, hogy én is elmehessek meglátogatni Balázsi Rozika nénit a tiszaalpári PAX Otthonban… Anyuval és Tassy Csillával bevittek ott a bencés nővérek Templomába is, ahol épp a bencés Reichardt Aba atya misézett és a Jóisten nagy terveket szőtt ott mivelünk… Amikor elhelyezték József atyát Csépáról, az volt a kérésem, hogy tőlünk ne búcsúzzon el. Az ő léte valamiképp állandósult a mi számunkra – mintha mindig lett volna és már lenne is – mindörökre. Vele szó nélkül is értettük egymást. Ha Apu megbetegedett, ő csak rám nézett és már ment is hívni az orvost, azután a gyógyszereket kiváltani. Apu az ő emberségének hatására békélt meg egyházellenes lázongásaiból, s ezt én csodatettként értékeltem, amely már elmúlhatatlan, örök kincs marad az Isten világában. A legtöbb erőt, jóra való ösztönzést József atya által kaptam – különösen miután rádöbbentem, hogy nem csak nekünk van szükségünk az ő segítségére, hanem a Jóisten azt akarja, hogy segítsem hordozni én is az ő láthatatlan, de mérhetetlen súlyú keresztjét – ha csak lélekben, imában tehetem is. Érezze, hogy őbenne mindenkor Krisztus arcát kívánjuk felismerni. Az Ő erőforrása ez az elvárás legyen… Segíts Uram, hogy én is segíthessek!

nzyang

Előzmény | 2009.05.07. 19:13 - #11

V/a 1957 tavaszán történt házunk újjáépítése. A téglaalap nélküli vályogfalak megsüllyedtek és a folyosó oszlopaira helyezett tető megmozdult, nyomta szét a falakat és életveszélyessé kezdett válni. Családunk nagyra becsült kőműves mestere, Varga Laci bácsi – az akkori árakhoz viszonyítottan is emberséges költségvetésében 17 ezer forintért elbontotta és felépítette. Olyan sok anyag kijött belőle, hogy az új házat nemcsak kifutotta, de még eladni is tudtak belőle a szüleim. Apu fodrászmesterségével szerzett elenyészően kevés keresetével egyébként szinte a semmiből kellett megteremteniük az építkezés költségeit. Tassy mamám egy különálló épületben lakott, amelyet akkor nem bontottak le, tehát az építkezés idejére az ő konyhájába költözhettünk. Itt lettem légcsőhurutos, 40 fokos lázzal, nagyon beteg. Enni nem bírtam, csupán egy kicsi sört kívántam és amint kimondtam, Apu máris ment, hozott. Megmelegítette, nehogy a torkomnak megártson, s nekem az a keserű olyan nagyon jó volt… Később tudtam meg, hogy Székely doktor nem sok jóval bíztatta akkor Aput a gyógyulásomat illetően, és kétségbe volt esve szegény. Hiszen akkor már közelgett a tizenhatodik év… Néhány injekcióval azonban elég gyorsan rendbejöttem. Osztálytársaim ekkor végezték a VIII. osztályt, de persze senki nem gondolta, hogy mennyire elszorult a szívem, amikor hallottam – ott bent a mamám sötét kis konyhájában -, hogy ők már ballagnak … s ennyi évet én majd hogyan is tudok bepótolni… Ezen a nyáron - miközben itthon zajlott az építkezés - én nem voltam a Haleszban, csak Anyuék jártak ki. Ekkor termett először - és utoljára is a barackföldünk olyan mennyiségben, hogy az ára kifutotta a házunk felépítésének munkadíját, ami nagy segítség lett nekünk, s Anyu mint valami csodát köszönte meg Istennek… Ezenkívül azonban szükség volt az ő megállás nélküli munkájukra is. A rengeteg rom talicskázásától kezdve a szobák padolásáig több mindent Apu csinált Anyuval, ők cementlapoztak, festettek. Ősszel a konyhába be is költöztünk, télire pedig a szobákba is. Örömmel, jóérzéssel rendezgettük dolgainkat, új hajlékunkban. A régi házunkkal együtt tűnt el gyermekéveim babázós tündérvilága is… S az évek teltek túljutva a kritikus 16-on, mert a Jóistennek más terve volt velem, s az ő számítása nem mindig egyezik az emberi számítással… Dezsőt kitűnő bizonyítványa ellenére többszöri próbálkozással sem vették fel az egyetemre – „klerikális” származása miatt, melyet súlyosbított az a tényező is, hogy Anyunak három testvérét kuláknak minősítették. Anti bácsinak, Laci bácsinak cséplőgépe volt, Keresztanyáéknak pedig hentesüzletük, s az ’50-es években ez nagy bűnnek számított – még szerény családi házukat is el kellett hagyniuk emiatt. A Kandó híradástechnikumot azonban elvégezte Dezső, és a MERT dolgozója lett, onnan ment nyugdíjba is. Tehát Budapesten maradt – már gyermekkorától messze kerülve tőlünk, csupán az iskolai szünetekben lehettünk együtt. Ő azonban mindig magáénak érzett minket és törődött velünk, figyelt ránk és ha kellett jött, segített – teljes szívvel, lelkiismerettel, biztonságot adva nekünk. Apuhoz hasonlóan ő is olyan mindenhez értő, mindent javító ember lett, tanulmányai folytán Aput is túlszárnyalva. Ez nagy büszkesége lett Apunak… Már gyerekkorában ügyeskedett, játékokat készített, s amikor saját gyártmányú kagylós rádiója megszólalt, bizonyára nagyon rácsodálkoztam, mert a kiságyamhoz nekem is szerelt egy fülhallgatót, hogy este, ha lefekszünk, én is élvezhessem a technika csodáját. Ez akkor még ilyen kezdetleges mivoltában is óriási élményt jelentett nekünk. Dezső nekem mindenkor az a Testvér volt, aki maradéktalanul betöltötte az én gyermekszívemet. 1962-ben nősült és aranyos feleségével, s annak népes családjával még inkább kiteljesedett számomra az a világ, melyben úgy éreztem, az Örök Szeretet áradásának zsilipje oldódik fel bennem. Különösen miután 1964-ben megszületett kislányuk, Mónika is, akit nagylelkűen osztottak meg velünk. Mondhatom azonban, hogy egész rokonságunkat, baráti körünket úgy alakította a mi Gondviselő Istenünk, hogy ha szükséges volt, segítőkészen fordultak felénk. Tornyosuló bajainkban, Dezső távollétében, itt a szemközti házban lakó Tassy Józsi bácsiéktól unokabátyám, Jenő lett a testvér – Oszkár az én gyerekkoromban már oda volt tanulni. Jenő Dezsővel volt egyidős. Amikor Dezső Kecskeméten tanult, Jenő sokat játszott velem. Kicsi talicskájába ültetett és számomra nagy utakat tett velem a környéken. Egyik alkalommal pedig, amikor vártuk haza Dezsőt – ami óriási élmény volt nekem – bebújtatott Jenő az ágy szélénél a takaró alá, hogy ha Dezső megérkezik, ne találjon engem… Így feküdtem ott lélegzet visszafojtottan figyelve minden neszre – ki tudja meddig, mert akkor nem jött, a vonattal valami probléma lett – Anyu is hiába sütött-főzött az örömére… Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.05.06. 22:08 - #10

V. Segítőkre szorultan Jóérzéssel, örömmel mondhatom, hogy minél nehezebb lett az én „keresztem”, a Jóisten annál több segítőt küldött nekem, hiszen erőforrásommá lett minden jó szó, minden jócselekedet, melyet a környezetem az én javamra, örömömre tett. Mindezekből itt csupán néhány eseményt, gondolatot mondhatok el, melyek téglácskái lettek épülő, Isten valóságához közeledő világomnak. A védelem biztonságát elsősorban is Apu adta nekünk. Gyermekfejjel ezt még nem érthettem igazán. Az állatokhoz, madarakhoz való vonzódását azonban korán megismerhettem. Iskolamentes gyermekéveim idején talán éppen ezzel ültette szívembe a gondoskodó szeretet csíráit, melyek azután „erőn felüli” életerővé fejlődtek bennem… Különösen a madarakhoz valami megnevezhetetlen bensőséggel kötődött. Többször hallottam tőle, hogy azok a legkedvesebb álmai, amikor neki is vannak szárnyai és tud repülni… Tíz-tizenkét éves lehettem, amikor emlegetett nekünk egy Zsiga nevű csókát, melyet Ágasegyházán látott egy családnál. Persze nagy érdeklődéssel, csillogó szemekkel hallgattam. Nem is nyugodott, amíg Ország Feri bácsival – Ágasegyházán élő fodrász tanítványával meg nem szervezte, hogy szerezzenek ott az ágasi erdőből nekem egy pár csókafiókát. S egy szép napon megérkezett Ágasról Feri bácsi Ilonka nénivel motorkerékpárral – hozták nekem a csókákat. Igaz, Petykót már soha többé nem akartam nevelni, de ezeknek a madaraknak nem lehetett ellenállni… Határtalan örömmel vettem őket gondjaimba, és a világ legfontosabb feladataként, kitartó szorgalommal raktam óriásira nyitott piros torkukba a finomabbnál finomabb ennivalókat – mindaddig, amíg önállóan is tudtak enni. Szárnyuk, farkuk erősebb tollazata azonban még gyenge volt ahhoz, hogy a további fejlődésükhöz elegendő legyen a nem épp nekik való eledel, és alighogy elkezdtek repülni, eltöredezett a szárnyuk, farkuk tolla. Kicsi házikójukhoz Apu létrát készített, melyen fel tudtak oda jutni. S az mindig olyan nagyon szomorú, amikor egy madár nem tud repülni… Ők azonban így, ugrándozva is boldogan élték világukat, nagyokat fürödve téglamedencéjükben, melyet Apu készített nekik a kertben. Hihetetlen élményben részesítve bennünket játékos kíváncsiságukkal, kedvességükkel, hozzánk való bohókás ragaszkodásukkal. Biztonságban is gondoltuk őket, látva, amikor a macskáinknak meghúzogatták a farkát, mire azok hanyatt-homlok menekültek a mi Zsigucijaink elől… Ekkor én járni már nem tudtam, de mindez még a régi házunknál történt, s akkor egész nap kint voltam hosszú folyosónkon, ahol Zsiguciék többnyire körülöttem ugráltak, belekotnyeleskedve játékaimba, mindent sorra nézegetve. Hanem az idegen macskák nem érkezték megismerni őket és csupán a madarat látva bennük, egyiküket már akkor nyáron megfogták – csupán a tollát találta meg Apu, a távolabbi farakások körül… A másik pedig ősszel jutott hasonló sorsra. Szívfájdalmunkat már le sem írom. A csókákkal szerzett öröm azonban életre szólóan megerősítette barátságunkat Ország Feri bácsi családjával. Ilonka néni, Feri bácsi már rég az Örök Hazából tekint ránk, de Ica lányuk Őri Tiborral a mai napig megkeresnek minket és összetartozásunkban mindenkor a Szeretetnek, Békességnek életadó, örök ragyogását érzem megvalósulni. Fontosabb emlékeim között őrzöm az ’56-os forradalom idejét. Mi itt vidéken semmiről sem tudtunk és valami lélegzetelállító döbbenet volt október 24-én reggel a rádiót bekapcsolva felismerni a hosszabb csend után a fegyverropogást… Azután én hetekig a rádió mellett ültem és figyeltem. A családunk világnézete hála Istennek mindig a helyén volt és értettük miről van szó. Csakhogy minket elsősorban is az foglalkoztatott, hogy Dezsővel mi van. Ugyanis ő akkor már Budapesten tanult, s amikor a Dancsó Dezső bácsiéknál rekedt Magda, Klári hazajött és Dezsőről csak annyi hírt hoztak, hogy a forradalom kitörésekor, október 23-án ő is ott volt Dezső bácsiéknál, de este visszament a kollégiumba és azóta nem tudnak róla, akkor Anyu szegény a legrosszabbra gondolt. Mert hogy is lehetne másképp, ha a lányok hazajöttek, Dezső pedig nem?! S magánkívül rohant le a kertbe. Úgy mentek Keresztanyáék utána és vezették vissza, próbálva lenyugtatni. Látva Anyu kétségbeesését, engem is elfogott a rémület és azt hiszem, ebben az eseményben értettem meg igazán, hogy Dezső mit jelent nekünk… Ezek után még inkább figyeltük a rádiót, hogy hátha Dezső is üzen. De nem üzent, hanem Mindenszentek napján, amikor Anyu hazajött a temetőből, Dezsőt itthon találta. Azután hosszasan itthon is maradt, s együtt izgultuk végig a továbbiakat… Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.05.03. 18:23 - #9

IV/b Rosszabb időben, amikor nem lehettünk kint, sokat voltunk Anyuval a fodrászüzletben is, amikor Apu dolgozott. Anyu kézimunkázott, én játszottam, vagy bicikliztem, beszélgettem a várakozó emberek között. Félénk, tartózkodó gyerek voltam. Egyszer Bodócs Miska, a gyerekek nagy barátja látogatott meg bennünket, megtettem azt, hogy már jó előre kisszéket húztam a fejemre, hogy amikor majd jön oda elköszönni, ne tudjon hozzám érni. Azokkal, akik értettek a nyelvemen, szívesen elbeszélgettem. Szerettem a fodrászüzlet ablakában is ülni, ahonnan közvetlen közelségből láthattunk a templom előtti térre. Itt néztük a menyasszonyokat is, amikor kint hideg volt. Apu mesélte, hogy gyermekkorában, amikor még a nagybátyjáé volt az üzlet, volt úgy, hogy behurcolkodott aludni a bejárati ajtó és a belső üvegajtó közötti üregbe éjszakára. Nekem ez annyira tetszett, hogy sokszor elképzeltem, milyen jó volna kipróbálni… Azon kívül, hogy lassan, kicsit bicegve járkáltam, halálraítéltségem külső jelei nem látszottak rajtam mindaddig, amíg az állandó ülésre kényszerülve, nem kezdett a gerincem colostokszerűen összecsuklani. Ez szüleim nagy riadalmára olyan gyorsan történt, hogy 1955 nyarán, amikor Abonyi Pista bácsi a szolgálati autójával vitt el engem Anyuval az Üllői úti klinikára, már nem ajánlottak semmi komolyabb beavatkozást, merthogy sok értelme úgysem lehet. Akkor már a térdeim is kezdtek zsugorodni. Én akkor ebbe nem nyugodtam bele és már ott Pesten Dezső bácsiéknál, ahol ez alkalommal is megszállva néhány napot töltöttünk, elkezdtem a lábaimat nyújtogatni. Feltettem a hokedlira és úgy feszítettem a térdeimet … hogy megmutassam: akármit mondanak az orvosok, én meggyógyulok… Hazafelé taxival vitt Dezső bácsi a pályaudvarra minket és ő segített fel a vonatra is. Akkor már volt Csépán vasútállomás – Dezső hozott onnan haza engem biciklivel. Ő akkor érettségizett, Pestre felvételizett felsőbb iskolába. Hazajövetelünk után bizonyára vigaszul, felvitt engem a padlásra, ahová a kiselejtezett játékok, lim-lomok között való „kincskeresés” reményében, családunk gyermek tagjai a mai napig különösen vonzódnak. Én ott persze csak ültem egy gerendán és önfeledten néztem, ahogy Dezső a félhomály csendjében keresgél a poros, elrozsdásodott, pókhálós mindenféle között… Azt hiszem, ezzel a pesti utunkkal a szüleim végleg feladtak minden további reménységet és próbálkozást a gyógyulásomat illetően. Bizonyára így kellett lennie, mert én csak velük, az ő gondoskodó áldozatos szeretetükben maradhattam életben… Áldd meg őket Uram itt a földön is, és odaát is…

nzyang

Előzmény | 2009.04.30. 13:24 - #8

IV/a Mamám ezt élete végéig olyan megindultan, könnybe lábadt szemekkel mesélgette nekünk. Úgy, mint a Jolánka, négy éves kislányának halálát, akit mi látatlanul is nagyon szerettünk, ahogyan Mamám elbeszélései nyomán elképzeltük magunknak. Jolánka olyan szép, kedves, okos volt és megbékítette haragvó édesapját is, ahogyan megsimogatta annak arcát és azt mondta: „Édesapám, te olyan szép ember vagy”… Szerettem volna én is olyan lenni, mint Jolánka… De Mamám a nálam hat évvel fiatalabb két-három éves Nyíri Hajnalkát is úgy tudta emlegetni nekem, hogy én teljesen önként összekotomáztam a fiókomból néhány fillérnyi pénzemet és odaadtam Mamámnak, hogy vegyen annak a kislánynak cukrot… Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy a későbbiekben életre szóló barátság alakul majd közöttünk Hajnalkával és családjával. Lelki épülésemben útmutatóvá lett az Úr akaratát kereső hitük, nagylelkű, segítő jóságuk, melyet mindenkor tanúsítottak velem szemben. Mamám a születésem után már nem sokáig volt Tiszakürtön és az én emlékezetemben ő már mindig itt volt velünk, s odaadóan, teljes szívvel szeretve engem, sok szépre, jóra, fontosra tudta felhívni a figyelmem. A virágok, a természet csodálatát is elsősorban tőle tanultam. Öt-hat éves lehettem, amikor egyik alkalommal engem is levitt a kertünk alatt levő laposra libát legeltetni. Leterített egy kabátot és arra ültetett engem, s ő mellém ülve mutogatta nekem a körülöttünk virító, aranylóan fénylő, kicsi, sárga virágokat, hogy nézzem, milyen szép… Amint pedig a szellő felénk sodort egy darabka papírt, Mamám fogta, összehajtogatta és olló hiányában a körmével tépdesett bele mintákat, s ahogyan szétnyitotta, gyermek mivoltom számára bámulatosan szép csipketerítővel kápráztatott el engem. S akkor én alig vártam, hogy feljöjjünk onnan és próbáljak magam is készíteni olyan szépséget. Nyaranként, amikor itthon voltunk, kiültünk Mamámmal esténként a házunk előtti padra és gyönyörködtünk a csillagok feljövetelében … Dolgai végeztével Anyu is kijött hozzánk és persze kint volt Dezső is, mert egyre többen lettünk a környékről gyerekek is. Aki a padra már nem fért, az üzletajtó dobogójára ült vagy kisszéket hozott magával,s amíg a gyerekek az utcán hancúroztak, én a felnőttek tereferéjét hallgattam. Ezek akkor annyira békés, bensőségesen szép együttlétek voltak, amely a mai világunkban már elképzelhetetlen. Akkor itt előttünk még szinte csak lovas kocsik jártak vagy itatni vezettek a környékről néhány lovat, tehenet a közeli piactéren levő artézi kúthoz. Ott volt egy nagy vályúszerű építmény, melyben mindig állt a víz az állatok számára, s a gyerekek örömére is, akik nyaranként szívesen fürödtek benne. Abban az időben sokan erre a kútra jártak vödrökkel, kannákkal is vízért és itt előttünk, amikor kint voltunk, meg-megálltak beszélgetni. Amikor már nem tudtam a magam lábán járni, egy örökölt háromkerekű gyerekbiciklivel néhány évig még közlekedtem a ház körül. Hajtani nem bírtam, de a lábaim leértek a földre és úgy lökdöstem magam, hosszú folyosónkon és a virágoskert kisútjain Mamám verbénái, körmöcskéi között. Kisebb segítséggel ki tudtam a házunk elé, a kapu elé is menni, és ez nagyon jó volt nekem. (Álmaimban azonban én is kétkerekű biciklivel száguldoztam … s ezek voltak legkedvesebb álmaim.) Nagyon szerettem a virágoskertben lenni. Különösen estefelé, amikor Mamám locsolta a virágokat. Locsoltam én is, amit a biciklimről elértem, de a sámlimmal csúszkálva gyomláltam, kapáltam is Mamám könnyű kerti kapájával kitartóan, végig a folyosónk előtti hosszú, keskeny virágágyat, amit be tudtam érni, és örömmel töltött el, hogy rendbe tehettem. Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.04.27. 18:14 - #7

IV. Anyai szeretetben Viszontagságos életem eseményeiben mindenkor jelen volt az önfeláldozó, gondoskodó anyai szeretet, amely életadóan fogott körül engem. Írásomban csupán néhány töredékes visszaemlékezésemben adatik lehetőségem bemutatni környezetemet. Ebben az „állomásban” azonban különösen szeretném, ha minden szavam hálaadássá válhatna… Elsősorban is Anyuért, aki 92 évesen, fájóan kicsire töpörödve is velem van és segít, ápol engem … de Nagyanyáimért és Keresztanyáért is, akiknek szeretetüket a halálukon túlról is életre szólóan érezhetem. Ők adták nekem egész rokonságomat és mindazokat, akik betöltik világomat. Köszönöm! Tudvalevő, hogy gyermekkorunk élményei épülnek legmélyebben be az életünkbe és emlékezni is ezekre az időkre a legjobb, – amíg a megmásíthatatlan valóságot még eltakarja tudatunkban ábrándjaink ragyogása. Még nem tudhattam felfogni, hogy gyakorlati vonatkozásban mit is jelent a betegségem, amely miatt Anyunak nem lehetett munkahelye. A ház körül és a haleszi szőlőnkben persze annál többet dolgozott. Mentünk segíteni a Kósára is, a Dancsó nagymamáék szőlőjébe. Gyermekkoromban engem biciklire vagy talicskára ültetve tologatott a Haleszból oda, a süppedős, sivatagos homok utakon át. Vittem a játékaimat és nagyon szerettem homokozni is, de a legjobb mindig az volt, amikor mehettünk vissza a Haleszba, ahol Anyu egy „műszakot” hajnalonként már ledolgozott, mire én felkeltem. Lekvárfőzés idején Vargáné Juliska nénivel már 2 órakor felkeltek és egymást segítve, reggelre lefőztek egy üst lekvárt. A következő üstnél pedig Juliska néni gyerekeivel ettük a ciberét… Az ő házuk alig 10-15 méterre volt hozzánk, kerítés náluk sem, nálunk sem volt. Így még inkább összevegyülten nevelkedtünk ott nyaranként a hat Varga gyerekkel. Juliska néni engem sajátjainál is jobban dédelgetett. Különösen nagyobb dologidőben Anyu énvelem nemigen érkezett játszani, de én ezt nem is igényeltem, annyira jól el tudtam mindig foglalni magam. Anyu biztonságot adó közelsége azonban nagyon fontos volt, s amikor esténként korábban végzett a munkáival, ölébe ültetett engem, így beszélgettünk, és ezt vártam, ez nagyon jólesett. Amikor engem nem vitt a szőlőbe, Tassy mamámmal is jól el voltam, de Anyut mindig nagyon vártam haza. Hétéves voltam, amikor Anyu rám bízott egy korábban kikelt csíkos hátú kiscsirkét, hogy etetgessem. Persze hozzám szokott, mire a többiek is kikeltek. Különvált a többitől, s a tyúkanyó bántani kezdte. Így az enyém maradt, én neveltem fel, ő lett a Petykó, aki csaknem családtagként tartozott hozzánk. A kis kosaramban altattam, napközben pedig kint voltam vele az udvaron, vagy a szőlőben. Nagy korában kikerült a tyúkok közé, de amikor bejöhetett onnan és szóltam neki, messziről szaladt oda hozzám, és repült föl az ölembe. A következő évben már két kiscsirkét adott Anyu nekem nevelgetni, de az egyik a Haleszban beleesett a Vargáék kútjába és ez olyan nagy szívfájdalmam volt, hogy többé nem akartam csirkét nevelni. A Petykó kimúlása pedig valóságos tragédia lett. Kétéves korában 1951 koratavaszán megbetegedett, időnként görcs húzta szegénynek a nyakát és semmit nem evett. Anyu behozta egy ládában a szobába és tömögetett bele néhány falat ennivalót, hogy legalább éhen ne vesszen. Így tengettük vagy két hétig. Én ott ültem mellette és beszélgettem hozzá. Kora reggel, amikor felébredtünk, a nevén szólítgattuk Apuval és Petykó külön-külön mindkettőnknek válaszolt olyan krúkogó hangon, mint amikor a tyúkanyó a kiscsirkéket csendre inti. Sajnos egyre gyengébb lett, már nem bírt felállni sem és Anyu kitette a konyhába. Reggelenként onnan is felelt nekünk. Még az utolsó nap is, de akkor már csak az én hangomra szólalt meg… De hamarosan jelentette Anyu, hogy Petykó már nem él. Apuval elsirattuk … Azután ő eltemette a kert aljába, ültetett rá ibolyát, és néhány nap múlva, amikor már csendesedett szomorúságunk, karjára vett engem – akkor még tudott így vinni – és levitt oda megmutatni a Petykó sírját. Vigaszul később Adélka nénitől, Apu bátyjának, Tassy Józsi bácsinak feleségétől, egy kiskacsát kaptam, amit Apu Kordélynak nevezett el. Egy kiskacsa is végtelenül aranyos tud lenni. Különösen mókás volt, amikor lenyelte Dezső babájának tengerészsapka bojtját, de a sapka kint maradt oldalt a csőrénél kerekedve … és Kordély így jött-ment körülöttem, mintha mi sem történt volna. Volt olyan is, amikor az udvaron a fateknőben együtt fürödtem Kordéllyal… A kacsanevelés azonban nem olyan egyszerű, és néhány hét után Kordély kénytelen volt odaszokni a Tassy mamám kiskacsáihoz. Anyu szülei, Dancsó Nagymamáék is a közelünkben laktak, itt, Csépán. Nagyapa egyszerű kovácsmester volt, Nagymama hat gyereket nevelt. Náluk a nagyobb összejövetelek voltak emlékezetesebbek inkább, így nagyszüleink köszöntésekor, Ferenc és Ágnes napon, amikor vagy „kőttpite” sült, vagy disznóvágás volt, ahol Anyu bátyja, Dancsó Laci bácsi a hét töltött káposzta megevésével bohóckodott. Rajtunk kívül ott voltak ilyenkor Keresztanyáék, Teruska néniék, Anti bácsiék – nagyszüleink gyermekei. Nagy esemény volt az is, amikor a legfiatalabb fivér, Dancsó Dezső bácsi is hazajött a dániai fogságból és nekem egy porcelánfejű babát hozott… A nagyobb unokák, Pataki Emil és öccse, Gyurka, valamint Horpácsi Tibi már oda voltak tanulni. Közben Dezső, a bátyám és Dancsó Klári is valameddig, s akkoriban bizony csak Karácsonyra, Húsvétra jöhetett haza a tanuló az iskolából. Tehát volt, amikor csak Horpácsi Magda és én voltunk itthon az unokák közül. Napközben, amíg készült a hájas tészta és fűtötték a kemencét, én a konyha ablakban ültem, ott játszottam és néztem a túloldalon levő iskola körül szaladozó gyerekeket… Este a hálószobában volt a vacsora, a terített asztalok körül nemigen volt hely közlekedni. Egyik alkalommal, amikor már Dezső, Klári is ott voltak, vacsora után a gyerekek a „lopott” szódásüveggel az ágyak alatt gurultak át a túloldali zugba, ahol nyugodtabban lehetett szódázni, játszani. Kisebb koromban én is tudtam így átgurulni az ágyak alatt és most is szerettem volna menni a többiek után, de ez már bizonytalan volt, hogy átjutok-e, és Anyu csak azt engedte, hogy az ágyak tetején húzzanak át…, de a süppedős dunnákban ez csak kínlódás volt, amit már nehezen tűrtem akkor is… Egyik nyáron, hat-hét éves lehettem, a csépai búcsúkor a bazáros sátrak még itt voltak a közeli piactéren és biciklire ültetve engem is kivitt oda Anyu nézgelődni, vattacukrot enni. S összetalálkoztunk ott Dancsó nagymamával, Magdával, Klárival. Nagymama vett nekünk egy-egy apró üveggyöngyszemes gyermek rózsafűzért, amelynek a színét mi választhattuk meg, s én a zöldet választottam. Ez lett legkedvesebb rózsafüzérem, melyet viszek magammal minden nagyobb utamra – kapaszkodva Szűzanyánk közbenjáró örök szeretetében… Apu édesanyja, Tassy mamám eredetileg varrónő volt, de amikor magára maradt két kicsi fiával – Apuval és Józsi bácsival, hogy megélhetésüket biztosítsa, a gyerekeket nagymamájukra bízva elment uraságokhoz szakácsnőnek. Így került végül a tiszakürti plébániára, ahol éppen akkor történt a Mamám számára különösen megrázó esemény, amikor a fiatal káplán fürödni ment a gyerekekkel és szívgörcsöt kapva belefulladt a Tiszába. Folytatjuk...

nzyang

Előzmény | 2009.04.26. 20:02 - #6

Folytatás IIIa Megvendégelésünk a közeli bencés zárdában történt. Oda Anyu biciklire ültetve vitt át engem. A bejáratnál Nándor bácsi jött elénk és az ő kedvességével köszöntött bennünket. Csupán ő maradt meg az emlékezetemben az ott zsibongó emberek közül. A terített asztalnál a padon ülve a gyerekek között, már félelem töltött el, mert a lábam nem ért le a földre és Anyu sem volt a közelben. Az elsőáldozási fényképemhez a Dancsó nagymama keresztekkel díszített fehér térdeplő imazsámolyára ültettek. Talán akaratlanul is annak előképeként, hogy az én létem imádsággá legyen… Valamikor ősszel az iskolából Nándor bácsi küldött nekem egy másodikos olvasókönyvet. Nagy érdeklődéssel nézegettem, olvasgattam és csupán önszorgalomból másolgattam belőle a szövegeket, hogy gyakoroljam az írást, mert akkoriban még förtelem csúful írtam. S én akkor ennyitől már másodikosnak éreztem magam. Folytatásként viszont már csak az élet iskolája következett… Elismerten tehát csupán fél osztállyal dicsekedhetem. Jól tudom, hogy itt, ebben az írásban csak gyermekszinten lehetek képes elmondani mindazt, ami adatott az életben, de mégis igyekszem megtenni, mert úgy érzem, tartozom ezzel mindazoknak, akik ismernek engem, figyelnek rám és tudni akarnak rólam. Segíts Istenem, hogy megtehessem… teljes szívvel, szeretettel és csakis a valóságot mondva… és amit elmondok, áldd meg Urunk azok számára, akik olvassák majd valaha…

nzyang

Előzmény | 2009.04.26. 19:59 - #5

III. Első szakadék Kudarc, csalódás csaknem naponta ér minden embert, de azután megy tovább az élet. Ha azonban iskoláztatásának kell elmaradnia, ez valami áthidalhatatlan űr marad az életében. További sorsa csakis azon múlhat, hogy milyen mértékben helyeztetett Isten kezébe, ahol adatott hely mindannyiunk számára… Ebben lett részem nekem is. Remélve, hogy hátha erősödöm, szüleim egy évet halasztottak és hét éves koromban írattak be a csépai általános iskola első osztályába. Ekkor is csak szüret után kezdtünk, amikor Anyu már ráért elhordani engem az iskolába. Emlékszem, a Dancsó nagymamáék szüretén még jó érzéssel járkáltam egy alacsonyabb szüretelőkád körül, amiben biztonságosan meg tudtam kapaszkodni, de az iskolában már csak épphogy megállni tudtam, amíg rám adták a kabátot. Mivel a többi gyereknél idősebb voltam, én akkor már tudtam írni, olvasni. Ifjú pedagógus unokabátyám, Pataki Gyurka is tanítgatott. Bár éppen ezért nem mertem tegezni, nem tudtam, hogyan köszönjek neki, és ez teljesen megkavart. Bujdostam előle és zavaromban nem értettem, de nem is akartam érteni, amit mond. Így persze nem is boldogult velem. Dezső azonban leírta nekem az ABC-t, amit azután én lemásolgattam néhányszor, és ilyen egyszerűen, minden teketória nélkül, máris megtanultam és össze tudtam olvasni a betűket. Tehát az iskolában töltött idő nekem akkor semmiféle szellemi megerőltetést nem jelentett, inkább élveztem, hogy csupa olyant tanulunk, amit én már tudok. A rajzórákat különösen vártam, hiszen a táblára felrajzolt ábrákat hibátlanul, könnyedén le tudtam másolni és örömet okozott, hogy jól csinálom, Tóth Ilona tanító nénink megdicsért érte. Lerajzoltam a táblára kitűzött Mikulás képet is, amivel a többi gyerek nem tudott mit kezdeni. Amikor Tóth Ila néni férje, Horpácsi Nándor bácsi osztálylátogatás alkalmával meglátta a rajzomat, nagy piros 7-est írt be a rajzfüzetembe. Ila néni rá is mordult a kivételezésért, merthogy akkor ilyen módon még nem osztályoztak. A szünetekben Horpácsi Magda és Dancsó Klári – 7. osztályos unokanővéreim jöttek be hozzám és vittek ki olykor, de én akkor már nagy voltam ahhoz, hogy ölbe vegyenek és kínos volt, ahogy vonszoltak engem. Dezső, a bátyám is hetedikes volt akkor, de őrá ott az iskolában nem emlékszem, talán még nem jött haza Kecskemétről, ahol a piaristáknál tanult. Az iskola államosítása után Anyuék évközben hazahozták őt. Az iskolába biciklivel vitt-hozott Anyu engem, de akkor már jöttek a hidegebb idők. Az lett a vége, hogy megfáztam és nagyon beteg lettem. Dezső ekkor már biztosan itthon volt, mert Anyu napközben az ő hazahozott vaságyán fektetett le a konyhában. Dezső buzgón játszott velem, hogy lefoglaljon és ne akarjak felkelni… Amikor jobban lettem, többé már nem tudtam a lábamra állni. Szüleim nem kísérleteztek tovább a taníttatásommal, hiszen a tél beálltával képtelenség lett volna engem az iskolába elhordani. Az első osztályba járásom így mindössze egy hónapig tartott, de fogalmam lett az iskolai élet zajlásáról és osztálytársaim közül barátnőket, játszócimborákat szereztem. Tóth Ila néni – bizonyára vigaszul – megadta nekem a félévi bizonyítványt, szinte csak megsaccolva tudásomat, csupa 6-ost írt be, mert ennyi hiányzással 7-es mégse lehettem… A következő tavaszon, 1950-ben vittek Anyuék engem a Sweszterhez. Útközben a villamoson megismerkedtünk egy kedves jóasszonnyal, aki elirányított bennünket ahhoz az orvoshoz, aki az ő izomsorvadásos kislányát izomátültetéssel meggyógyította. Engem ez az orvos is elutasított… Így maradt a Sweszter, aki hitt abban, hogy vérkeringést javító simogatással és imával meg tud gyógyítani, mint ahogy elmondása szerint már többeket meggyógyított. El is képzeltem papagájos, lesötétített, körfolyosós belvárosi parányi lakásában, amíg Anyuékkal beszélgetett, hogy milyen lesz majd a magam lábán hazajönni kis szürke tavaszi kabátomban a buszmegállóból… Két hetet töltöttünk ekkor Budapesten Dancsó Dezső bácsiéknál, akinek már felesége volt Irmuska néni. A Sweszter odajárt helyünkbe kezelni engem. Ha a Sweszter kezelése állandó programmá lehetett volna, bizonyára sok további bajt megelőzhetett volna, de hát Csépáról nem járhattunk fel ilyen gyakran. Annyi bizonyos, hogy nagy kaland volt ez a két hét is az én tündérvilágom számára. Itthon nem győztem mesélni az eseményeket Dezsőnek. Ő azon a télen babázott is velem. Nagy, öreg bohócunk képmására készített egy kisebb bohócot és varrta a ruhákat neki. Akkoriban én mindenben utánoztam, s varrtam én is egy bohócot és azután egész babacsaládokat. Készítettünk bababútort is gyufásdobozból, kovásszal megragasztva, papírral beborítva. Ott Dezső bácsiéknál az Irmuska nénitől kapott szép rózsaszín fonalból babaszoknyát, kabátot horgoltam – akkor tanulva a horgolást, így még nagyobb örömmel hoztam haza, mint valami zsákmányt, s mutogattam Dezsőnek. A fuccsbament gyógyulást lenyeldesve, hogy az majd máskor lesz… Hazajövetelünk után következett az elsőáldozásom. Kaptam egy hittankönyvet és azt olvasgatva Anyu tanítgatott a kívánt dolgokra. A templomi oktatásra a bencés Lúcia nővér csak az utolsó napon vitt át. Kapaszkodni nem tudtam rendesen és ő is csak nehezen vonszolva vitt, alig tudva hogyan fogjon. Féltem, kicsúszok a kezéből… S ott a templomban is, az ugrándozó gyerekek között feszélyezve, kényelmetlenül üldögéltem a padban, de azért erőt tudtam venni magamon a gyónáshoz is, amikor Bárány esperes úr odaült hozzám a padba. Bizalom volt Isten iránt a szívemben – ami örökség volt számomra imádságos életű nagyanyáimtól és Anyutól is. A II. világháborúban egy lelőtt amerikai bombázó Csépa határában zuhant le. Pilótája megmenekült. Elhagyott ejtőernyőjének könnyű, hófehér selyméből varrta Anyu az elsőáldozási ruhámat. Fejdíszem az ő esküvői koszorújából, fátyolából készült. Hosszú hajamat rolniba sütötte az Aputól tanult fodrásztudományával. Könnyen idomítható, selymes hajamat megcsodálták, de én zavartan, nehezen tűrtem ezt. Az összecsukható kis székemen ülve, a többi mozgékony gyerek között elsőáldozásom ünnepsége is inkább nyomasztott, mint felemelt volna. Ministráló unokabátyám, Tassy Jenő később meg is jegyezte, hogy nem látott engem énekelni… Nem tudom, egyáltalán mertem-e kinyitni a számat, de tartózkodásom csupán a külsőségekre vonatkozott. Gyerekszívem legmélyén éreztem, hogy valami nagyon fontos történik… s a vers, amit meg kellett tanulnom, élő valósággá válik: „Fehér szent ostyában, Jézus téged várlak, Hiszek, bízom benned, szeretlek, imádlak.” Folytatás...

nzyang

Előzmény | 2009.04.21. 16:10 - #4

IIa S milyen gyönyörűség volt a Karácsony! Meghallani, amint a másik szobában csenget az angyalka… és meglátni a nyíló ajtóban feltűnt, gyertyafényben tündöklő karácsonyfát. Vagy amikor Dezső Ungor Lacival szánkózni vitt engem, le a laposra, át a kanálison. Ládát kötöttek a szánkóra, abba ültettek, de így is nagyon féltem, hiszen ülni sem tudtam olyan erősen, mint más gyerek. Ungor Laci ugyan már felnőtt fiú volt, akire rá lehetett bízni engem, de arra ő sem gondolt, hogy a száguldással nem csak örömet okoz nekem és alig várom, hogy visszatérjünk biztonságot adó otthonunkba. A téli napsütésben szikrázó hó fehérsége és a vasárnap délelőtt békéje úgy érzem, már mindörökre világítani fog bennem… Ungor Laci egyébként köztiszteletnek örvendő valaki volt családunkban, akinek a megjelenése mindig örömet jelentett. Azért is, mert Apu egyik legjobb barátjának fia volt, és azért is, mert fúvós hangszereken gyönyörűen játszott. Azt azonban ő is csak hosszú mesével tudta elérni, öt-hatéves koromban, hogy a térdére ültethessen, merthogy a zsebében kismadár van, amit persze hiába vártam, nem jött elő. Amikor később náluk jártunk, kivitt az udvarra és az ól tetején ugráló verebekre mutatva mondta, hogy a kismadár ott van… Azután elsodorta őket a sors még a környékről is. Több évtized után levelet váltott Apuval. Bizonyára említette neki Apu, hogy a kismadarat még mindig emlegetem, mert a következő levelére Laci a adósságát törlesztve, valami újságból kivágott két kismadarat ábrázoló képet ragasztott fel, hogy duplán küldi, amit ígért… Azokból az évekből való nagy élményem volt az is, amikor a szobánk fodrászüzletre nyíló ajtaját Apu kinyitotta és a Nagy gyógyszerész ugyancsak felnőtt fia Apu tangóharmonikáját a nyakába véve odaült az ajtóba, hogy lássák az üzletben várakozók is. Ő valóban művészi tudással játszott, játszott, a muzsika szépségével megbűvölve bennünket… A Te dicsőségedre legyen Uram, hogy már kicsi gyermekkoromban világod szépségével és szeretetével töltötted be csordulásig a szívem – elhomályosítva ezzel a „kereszt árnyékát”…

nzyang

Előzmény | 2009.04.21. 15:54 - #3

II. A kereszt elfogadása Valamiképpen minden ember hordozza a keresztet – ki súlyosabbat, ki könnyebbet. Igaz az is, hogy mindenkinek a maga keresztje a legnehezebb. Nem mindegy azonban, hogy hogyan fogadjuk… Vesztünket látjuk-e benne, vagy Krisztus keresztjét és Isten akaratát keressük, az Ő eszközéül vesszük, s végigroskadozzuk vele egész életünket, de Krisztust követve, és a Szeretetben növekedve. Nem tudhatom, hogy a szüleimnek mennyi keserűséget okozhatott gyermekük gyógyíthatatlan bajának tudomásulvétele, elfogadása, előttem erről sosem beszéltek. Én mindig csak azt éreztem, hogy fáradhatatlan odaadással teszik értem mindazt, amit tehetnek, amire képesek. Zúgolódást, méltatlankodást Isten ellen, miattam, sohasem hallottam tőlük. A hittel, békével fogadott kereszt, egyben ÉLETFA is … mert bizonyos, hogy a „kereszt árnyékában” nem csak gyötrelem sarjad, hanem egy olyan érzelemdús, szeretetözönben tündöklő világ is, amit csakis itt találhatunk meg. Ez éltetett engem is. Bár az én esetemben az sohasem volt igaz, hogy az ember beleszokik helyzetébe és az a természetes, ami van. Nekem már gyermekkoromban is az lett volna természetes, ha én is tudtam volna szaladni, bújócskázni a többiekkel, s nagyon megszenvedtem, hogy ez nem lehetett így. A Jóisten azonban a „lélek szárnyaival” kárpótolt, ami kiemelt engem az én szakadékaimból. S környezetemben nem „a beteg gyerek” voltam, hanem csak a „Bubuci”, akit mindenki dédelgetett, de nem kényeztetett el. Öt-hatéves lehettem, amikor Endrődi néni a templomban szúrós szemekkel rám tekintett, mert én le-s föl járkáltam a padokban fogódzkodva, hogy utánozzam a rossz gyerekeket. Nekem ennyi is elég volt, hogy megszégyelljem magam és soha többet ne kívánjak ilyet tenni. Az orvostól-orvosig járás tovább folytatódott, mert hátha mégis… Készült cipőbetét is Pesten, ekkor Anyu öccse, Dancsó Dezső bácsi segített bennünket. Az ő emeleti legényszobájában aludtunk a Rottenbiller utcában. Este ott ültem az ablakban, sóváran nézve a lent rollerozó gyerekeket… Azután következett Hajdúszoboszló. Mostanában találtam meg egy Apunak szóló levelet, melyben az Ipartestületek Országos Központjából írják neki, hogy „Központunk kérelmét alapos megfontolás tárgyává tette és úgy határozott, hogy kislányát május elsején ingyenes helyre, édesanyját pedig fizetőhelyre utaljuk be” – az IPOK debreceni gyógyüdülőjébe két hétre. Ekkor hat éves voltam és erről a két hétről már sok emlékem van. A megérkezésünkkor bevezettek bennünket az üdülő fehér szobájába, még itt is sírással kezdtem, s a Gondnok úr nevetett, csúfolt engem… Itt azonban Anyuval együtt már jól éreztem magam. Az üdülőtársaink igencsak nyugdíjas korban levő nénik, bácsik voltak, gyerek egyedül én voltam, s így engem itt különösen kedveltek, s mindenkit névről ismerve, önfeledten éltem a felnőttek között napjaimat. Meg van még mindig az a kicsi szalma szatyor, amit Lapu nénitől kaptam… Akkor még elég bátran tudtam járkálni, de csak fogódzkodva. A közeli fürdő épületébe úgy mentünk át, hogy egyik kezem Anyu fogta, a másikat Lapu néni. Visszafele azonban annyira elfáradtam a melegvíztől, kezeléstől, hogy beleültettek egy felnőttek számára méretezett tolókocsiba és úgy vittek a szállásunkra – amit azután itthon, Dezsőnek nagy szenzációval meséltem. A Gondnok úr feleségét mindig megcsodáltam, annyira szép, mutatós fiatalasszony volt és úgy járt-kelt ott közöttünk, mint egy jó tündér, s engem azért is szeretgetett, mert neki nem volt gyereke. Egyik vasárnap délután az ebédlőbe sereglettünk rádiót hallgatni – én ott hallottam először rádiót, mert nekünk akkor még nem volt. Jutka néni, a Gondnok úr felesége is ott varrogatott a rádió mellett, és ő is énekelni kezdte, amikor a rádióban felhangzott „az édesanyámnak a haja fehér, mint a hó…” Nekem az akkor olyan szívbemarkolóan szép volt, hogy elkezdtem sírni. Az ott levők értetlenül fordultak felém, nem tudták elképzelni, mi lett velem, hiszen előtte még semmi baj nem volt, de persze megmondani sem tudtam, hogy érzékeny gyermek szívemet miféle előérzet érinthette… Hajdúszoboszlóról nem emlékszem, hogyan jutottunk haza. Vonatjárás Csépára akkor még nem volt és Lakitelekről vagy Kunszentmártonról busszal vagy lovaskocsival lehetett idejönni. Előfordult, hogy ott kellett aludnunk kunszenti vagy tiszaugi rokonainknál. Amikor Hajdúszoboszlóról megérkeztünk, már itthon várt az új cipőbetét, amely az idő alatt készült el, amíg oda voltunk. Betették Anyuék a fehér cipőimbe és lúdtalpas lábaimmal így egy kicsit biztonságosabban tudtam lépkedni. Az itthonlét békéjében boldogan vettem be magam az üresen maradt csirkeudvar szarkaláberdejébe, ami távollétünkben olyan magasra növekedett, hogy nem látszottam ki belőle. Melengetően derűs, verőfényes májusi délelőtt volt, és a viruló sötétlila szarkalábbokrok között, a pillangóktól körülröpdösve, valami soha el nem múló gyönyörűséggel járkáltam össze-vissza, magam sem tudva, mit akarok ott… A haleszi emlékeim is ott kezdődnek, amikor még tudtam a lábamon járni. Az első napsugaras tavaszi napokon szívrepesve lestem, hogyan készítgette Apu a biciklijét… Megkereste a padláson a saját készítésű nyerget, amit elől a kormányhoz szerelt fel és odaültetve engem, kimondhatatlan örömmel elindultunk a virágzó gyümölcsfák illatában fürdő, madárdalos Halesz-szőlőbe, ahol szőlőültetvényeink és gyümölcsfás kicsi nyári hajlékunk volt. Jó szomszédaink már vártak bennünket. Nyaranként több időt töltöttünk ott, mint itthon. Szomszédaink sokáig emlegették, amikor Anyu öt-hat éves koromban felültetett egy szilvafára és én ott órákig messzehangzóan énekeltem. A szabadban épített vályog tűzhelyünkön főtt füstös borsólevesnél és a zöldpaprikás sült krumplinál finomabb eledel a világon sem létezhet. Feledhetetlen élmény volt az is, amikor Anyu felhúzta a lábamra örökölt, hosszúszárú cipőmet és a gunyhós területünk szőlőkaróiba kapaszkodva nekiindultam szitakötőt fogdosni – melyek a szőlőkarókon pihenve bevárták, hogy én óvatosan közelegve a szárnyikat megfogjam. Látva Dezsőtől, a bátyámtól, hogy csukott szárnyaikat az ujjai közé fogva hozta őket, én is így tettem és mindkét kezemen szitakötőkkel megrakodva, diadallal tértem vissza Anyuékhoz. Kíméletlen játék volt ez, de azután elengedtem őket. Kínozni nem kívántam semmiféle élőlényt – egy csúnya eset kivételével, de ebbe is egy békát utáló nálam öregebb barátnőm vitt bele, amikor halálra nyomkodtunk egy szegény varangyot… folytatás