NZYANG's ezoart
NZYANG's ezoart
Bejelentkezés
Felhasználónév:

Jelszó:
SúgóSúgó
Elfelejtettem a jelszót
 
MIXER
 

Tűzkagyló
 
Altalános
 
Blogok
 
BlogPlusz
Friss bejegyzések
2014.05.21. 17:16
2013.03.11. 20:11
2009.02.19. 12:26
Friss hozzászólások
 
Linktár
 
Számláló
Indulás: 2005-11-20
 


Önarckép-illúzió

 

Tantra
 
Fórum
Fórumok : NZYANG: prózák : Novellák Fórumok: 
Témaindító hozzászólás
nzyang

2008.12.08. 00:45 -


NZYANG: NOVELLÁK

[16-1]

nzyang Előzmény | 2009.04.08. 17:24 - #18

Galambokat etető asszony

Az asszony felébred. Tekintete az óra számlapjára téved. Negyed tíz. Ismét fél órával később ébredt a megszokottnál.

Megfordul az ágyban, hasra fekszik. Néhány pillanatig így marad, utána felső testével felemelkedik, két könyökét maga mellé húzza, és rátámaszkodik. Tenyerét egymás felé fordítja, ujjai összefonódnak és két hüvelykujjával megtámasztja állát.

Kócos, hosszú fürtjei meredten csüngnek alá.

Az öreg, ráncos arcon - melyen itt-ott az ifjúság nemes-szép vonásai sejtetik magukat - halvány mosoly suhan át, midőn az éjjeliszekrényen levő fényképre tekint.

A fényképről egy tizenéves fiú és leány mosolyog reá. Két gyermek, melyet ő hozott a világra, kiket a Világ háborúja vett el tőle. - Jó reggel, mama - mondaná a leányka. - Jó reggelt, édes anyácskám - üdvözölné a fia. Nagyon szerette mindkettőt, de a fia, az kedvesebb volt számára. Talán azért, mert gyengédebb volt hozzá, mint a leány.

Képek sorozata táncol el szeme előtt: évek hosszú sora. Kifogástalanul öltözött, kék szemű férfi, amint felkéri táncolni… holdfényes, izzó szerelemben töltött éjszaka… majd babasírás… utána még egy… a gyermeknevelés bosszúságai és örömei… vészt jósló felhő a fejük felett, ezt követően pedig - nemsokára - a gyűlöletes háború: sziréna, sötétség, bombák robbanása, fölfegyverzett, jéghideg arcú katonák, erőszak és gépfegyverugatás… és végül egyedüllét, csend.

A hideg verejték kiüt a homlokán, bőrén a libabőr sokasága.

Felül az ágyon, könnyes szemmel ismét a fényképre néz, majd játszi könnyedséggel elrúgja magát az ágytól, és öltözni kezd.

Reggelijét - egy darab kenyeret, melyet máskor vajjal kent meg - már útközben fogyasztja el.

Minél közelebb ér a parkhoz, annál gyorsabban szedi lábait, nehogy elkéssen. Nem lett volna szabad így elábrándoznia. Már biztosan elkeseredetten várják. Lehet az is, hogy beleuntak a várakozásba, és csalódottan tovalibbentek, hátra-hátranézve, nem tűnik-e fel etetőjük imbolygó alakja.

Lihegve érkezik meg, a nap szárította, eső mosta, jég verte fapadhoz. A pad előtt, a rég letaposott, elszáradt füvön üresség…

Fájdalmasan, mint a halálosan sebzett vad, lerogy a padra. Táskájából remegő kézzel elővesz egy szelet kenyeret. Morzsolgatva aszott ujjai között, a földre szórja.

Felnéz a légbe, és énekelni kezd. Először halkan, alig hallhatóan, majd mind hangosabban, s közben a szeméből alápergő könnyek égetik a ráncokat az arcán.


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:13 - #16

***

    Féleszű góliát

A köd benyálazza arcomat.Összehúzom magam és meggyorsítom lépteim.
Furcsa, hogy az utca téglalap alakú kővel van kirakva - miért nem négyzet alakú, és mit keres az a kör az utca közepén?

Az egyik házból gyermeksírás hallatszik.

A ház előtt néhány ember hadonászva vitatkozik.

Odamegyek, és benézek a ház kapuján. Az udvar egyetlen fájához egy félmeztelen Kis dávid van kikötve. A Féleszű góliát - azt hiszem a Kis dávid apja - most önti rá a második vödör hidegvizet.

Az egyik szomszéd rendőrért, a másik mentőért rohan.

Az eszméletlen Kis dávidot beemelik a mentőkocsiba, A vézna testecske aligha tüdőgyulladást kap.

A két rendőr durván lökdösi maga előtt Féleszű góliátot - remélem felakasztják az udvar egyetlen fájára -, de nem teszik.

Indulok utamra.

Egyszerre csak megállok és elmosolyodok:
a Kis dávid ha felgyógyul, biztosan előveszi parittyáját...

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:12 - #15

***

Az éjfél hangtalanul felnevet

A Virágfa utcában az éj csendje honol Lassan közeleg az Éjszakák félelmetes királya, az Éjfél.

Gőgös mosollyal végigtekint az utcán, és elégedetten látja, hogy mindenki az álmok birodalmába költözött.

- De ni csak, mi az ott?! - hördül fel, amint üregtelen szeme megpillantja az egyik ablak elsötétített részén kisikló fénycsíkot.

- Ki az, aki nem tartja be a parancsomat?

Odasompolyog és méltóságához nem méltóan betekint a nagy király az ablak piciny résén. A szobában egy vidám társaságot lát, kik poharaikat magasra emelik. Az egyik férfi megszólal:

- Üdvözlöm az Éjszakák félelmetes urát, az Éjfélt.

- Emelem poharam a szerelmesek védelmezőjére, az Éjszakára és kegyes urára, az Éjfélre.

Az Éjfél ránéz láthatatlan órájára és dünnyög magában:

- Mennem kellene már, de milliónyi éjféli fejemre mondom: nem tudom őket itthagyni, olyan jólesik dicsérő szavaikat hallgatni!

_ Emelem poharam - szólal meg egy női hang - arra a két lompos, piszkos ördögre. (A nagy király, az Éjfél, mérgesen felhorkan.) Igen jól hallottátok: két piszkos ördög! Mennyi gyilkosságot, erőszakot, lopást takarnak el lepleik alatt? Nincs olyan emberi lény vagy komputer, mely számon tudná tartani. Seprőnyélen lovagló boszorkák vájják ki rothadt szemeiket!

Egy pillanatra megáll az idő. Némaság. Csend.

Az Éjfél elrohan.

Miután a társaság ily csúfosan elkergette az Éjfélt, nagy gondba esett: mi érdekeset lehet hajnal egykor kezdeni? A kártyázást már megunták, inni sem bírtak többet. Táncolásról pedig szó sem lehet.

Az agyak eltompultak.

- Menjetek már haza - szól János nyersen az ágyon heverésző vendégekhez.

- Ezt az örömet nem fogjuk neked megadni - csapja fel a fejét Jóska.

- Gyerünk szőlőt lopni - mondja csendesen Marianna, miközben János fejét két tenyere közé igyekszik erőszakolni.

A gondolat gyökeret ereszt a fásult agyakba. Az álom kipattan a szemekből, az ital kipárolog a fejekből.

Pillanatok alatt felkészülnek és már indulnak is a nagy kalandra egy kis karkosár kíséretében.

A házban pedig két, álmában összeölelkező gyermek marad.

Még nincs itt a szőlőlopás ideje, mert érett szőlőt ilyenkor még csak itt-ott lehet találni. Ezy azonban ez az ismét vidámmá vált társaság nem tudja. Na, meg ha tudná is, nem tartaná vissza őket.

Útközben fel-felnevetnek az előadott faviccek rosszul sikerült csattanóján vagy megborzadnak a rémmesék hallatán.

Később levetik cipőiket, és mezíttelen lábbal rúgdossák az út finom, aprószemcsés porát. Jólesik nekik magukra ölteni egykori gyermek-gondtalanságukat.

Így érnek el játszadozva a domboldalhoz.

Fekete, méltóságteljes ővsávával, vészt jóslóan tekint le reájuk a domb. Sötét tekintetéből megrovás sugárzik:

- Hogy meritek magatokra ölteni azt, amit réges-régen könyörtelenül eldobtatok?

Elcsitulnak a hangok. Lélegzetet is csak lopva, néha-néha vesznek.

A dombon lassan haladnak felfelé. Egymást lökdösik előre, mert mindegyikük biztonságban akarja magát érezni.

Míg így dulakodva haladnak, egy fényes szempár jelenik meg a közvetlen közelükben.

Mikor észreveszik, még ha az istennyila csapott volna is közéjük, akkor sem rémültek volna meg jobban. Kővé meredve állnak, és csak néznek farkasszemet azzal a világító szempárral.

Nem ilyennek, dehogy is ilyennek képzelték el ezt a kirándulást!

Sokáig állnak így és nézik azt az átkozott szemet. Az nem mozdul – ők sem mozdulnak.

- Mi lehet az, farkas? – kérdezi remegő hangon János.

- Hogy kerülne ide farkas? – gurul méregbe Jóska. Nem is annyira a farkas megemlítése végett, hanem azért, mert nem mer közelebb menni ahhoz a világító szempárhoz.

- Hát ha nem farkas – bátorodik fel János -, én nyakon csípem!

- Próbáljuk meg bekeríteni – ajánlja Jóska.

- Igen, az lesz a legésszerűbb – egyeznek bele a többiek.

Lépésről lépésre közelítenek a szemek felé, de azok nem mozdulnak. Lassan bezárul a kör és szűkül. Mikor olyan kicsire szűkült, hogy már egymás leheletét érzik, megállnak tanácstalanul.

A körben nincs semmi. Nincs sem test, sem világító szempár.

Visszatérnek az útra és… a két villogó szem megint ott van! Ugyanúgy, mozdulatlanul, mint az előbb.

Az erekben megfagy a vér, a szívek megbénulnak.

A fénylő szempár lassan nőni kezd. Megindul feléjük, és villogása átfogja erősen, hogy soha többé el ne eressze őket…

(Valahol a távolban a nagy király, az Éjfél, hangtalanul felnevet.)

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:10 - #14

***

Rejtélyes vasárnap

Zalán nyújtózik egyet a medence melletti füvön. Úszik egyet, majd utána nekifog a tanulásnak.

Ismerősei kiröhögték, amikor ezt a medencét kiépítette az udvar közepén. Azt mondták, hogy okosabban is befektethette volna a pénzét. Lehet. De most, ebben a rekkenő hőségben, egyáltalán nem bánja, sőt örül neki, hogy így tett. A faluban már évek óta nincs fürdőmedence. Különben meg ő kereste meg azt a pénzt, semmi közük hozzá.

A házat már felépítette. Igaz, az oroszlánrész a szülőké volt, bebútorozta. Ami a legszükségesebb a házban, az megvan. És még jut pénz a továbbtanulásra is.

A gyárban ugyanis nem jó szemmel néznek rá. Nem is kap sem erkölcsi, sem anyagi támogatást tanulmányai folytatásához. Jobb volna, ha megmaradna termelőmunkásnak, mondják. De ő erőnek erejével az irodába akar jutni. Ott nem kell annyit gürcölni és a fizetés is jobb. Csak hangoztatják mindenfelé, hogy a termelőmunkást jobban kell díjazni. Kötik az ebet a karóhoz…

Nyújtózik még egyet, utána feláll, és beleveti magát a medencébe. Úszkál egy ideig, majd gondol egyet, lemerül, és víz alatt átússza néhányszor a medencét. Mikor tüdeje nem bírja tovább a feszültséget, feje felbukkan a víz felszínén.

Kimászik a medencéből. Milyen jól felfrissült. Brrr… szinte fázik. Csodálkozva néz fel az égre. A nap süt, sehol egy felhő, szél sem fújdogál, és milyen hideg lett egyszerre. Körülnéz. A fákon itt-ott aranysárga levelek, a fák alatt már látszik az avar…

- Mi ez? – tátja el a száját. – Nyáron megsárgulnak a levelek és lehullnak?

Bemegy a konyhába. Felesége, aki süt-főz, mérgesen méri végig.

- Zalán, úgy látom, hogy a te agyad meglágyult!

- Miért? Mi bajod velem?

- Még kérdi az idióta? – csattan fel az asszony éles hangja.

- Mi vagyok én egy idő óta? – próbálja Zalán tréfára fordítani a dolgot, de nem sikerül.

- Hülye, ha tudni akarod!

- De hát az ég szerelmére, mi történt veled? – kérdezi Zalán most már kissé morcosan.

- Velem? Te tényleg nem vagy eszednél! Tudod te egyáltalán, hogy egy óra múlva itt lesznek a vendégek?! Te meg fürdőgatyában szaladgálsz az udvaron, mint egy baromfi.

- Miért ne? Különben kikérem magamnak! Én nem szaladgáltam, hanem fürödtem. Ami pedig a barom fiad illeti, semmi közöm hozzá!

- Hát ilyet még nem pipált az a magasságos… - emeli az asszony mindkét karját az ég felé.

- Mi történt veled? Mi van abban olyan rettenetesen rossz, ha az ember ebben a nyári forróságban belemártja magát egy kicsit a vízbe?

- Csak annyi, kedvesem – rogyik le az asszony a székre -, hogy már késő ősz van és hideg. Te meg kánikulát emlegetsz és fürdőgatyában szaladgálsz. Egy óra múlva érkeznek a vendégek, és te, úgy látom, így akarsz eléjük állni, és végighallgatni a köszöntőket. Jobb lenne, ha bemennél a szobába és felöltöznél. Útközben kapcsold ki azt a rádiót, nem vagyok kíváncsi a kornyikálására.

Ebben a pillanatban félbeszakítják a rádióban a zene sugárzását és a bemondó megszólal:

- Kedves hallgatóink, megszakítjuk műsorunkat., mert most kaptunk hírt egy óriási természeti katasztrófáról: A Csendes-óceán délkeleti részén keletkező meleg tengeri áramlat – az El Nino -, hatására a trópusokon a felmelegedés az eddig mért legmagasabb hőmérsékletnek a sokszorosa. El Nino még el sem múlt, s máris előtört, szinte belefutott, az ellentétje La Nina -, a hideg tengeri áramlat. Ennél az összecsapásnál emberi ésszel fel nem fogható elváltozások történtek a trópusokon, sőt még azon kívül is: ötezer éve nem működő tűzhányók okádják magukból a lávát, sorozatos földrengések, a Hurrikán tombol, mint még soha, az óceánok ki akarnak lépni medrükből…

Zalán kikapcsolja a rádiót. Tántorogva hagyja el a konyhát. Zúg a feje, gondolatai kavarognak…

Megindul a szoba felé. Talán nincs is baj. Persze, semmi baj! Az asszony ingerült, hogy még nem kész a sütés-főzéssel, és most rajta tölti ki a bosszúját. Máskor is volt már így. Bemegy majd a szobába, felhúzza a sötétzöld öltönyt és az új nyakkendőt.

Egy pillanatig habozik az ajtó el?tt. Elgondolkodik. Majd elmosolyodik. Semmilyen meglepetés sem várhat rá a szobában.

Benyit az ajtón. Felnéz. Megtántorodik. A szobában meglátja önmagát: a sötétzöld öltöny és az új nyakkendő van rajta…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:09 - #13

***

LEHET, HOGY VIHAR LESZ

Felemeli addig vállamon nyugvó fejét és felnevet. Kacéran, szemtelenül. Nem szólok semmit. Erre õ dúdolni kezd, egy számomra ismeretlen dallamot. Bosszúból…

Mindenki neheztel rám, hogy ezzel a nõvel járok. Ez azonban nem zavar, mert minden találka rejtélyességet és váratlan fordulatokat tartogat számomra.

Szorongás fog el, ugyanis a vissza-visszatérõ idõkép. mely a válaszfalat építi közöttünk, az utolsó sorokat rakja. Mennem kell. Búcsúzóul megsimogatom haját, amitõl teste megremeg.

Nesztelen léptekkel lépkedek az utcán, mert érzem, hogy a késõ éjszaka fáradtan cammog velem. Nem szeretném zavarni. Már messze járok, de gondolataim még nem léptek ki a házból, amelyben az imént búcsúztam el. talán sohasem fogom megismerni ezt a nõt!

Sötét és szánalmas ez a mai éjszaka, és túlságosan csendes. Lehet, hogy vihar lesz. Ez a nõ is csendes, mint a víztükör, ugyanakkor kiszámíthatatlan. Ha teste hozzám simul, úgy érzem, a poklot tartom karjaimban.

Az esõcseppek jellegzetes kopogással csapkodnak az ablaküveghez, jelezve jövetelüket. Lassan bepettyezik az utca porát, a fák leveleit. Mindezt azonban nem lehet látni, mert az éj eltakarja szemünk elõl.

Az esõ sûrûbben esik, feltámad a szél is.

Még néhány másodperc és fejem felett kitör a vihar. Nem húzódok biztonságos helyre, nem húzom össze magamon a kabátot, és nem gyorsítom meg lépteim. Mélyen magamba szívom a friss levegõt, gyönyörködök a természeti erõk harcában, megyek utánuk, s közben a hajamról az ingem alá csurog a víz.

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:07 - #12

***

FURA FEHÉR FIGURÁK

Négyéves koromhoz képest általában „komoly és megfontolt” vagyok. Nem cibálom a macska farkát, porcelán edényeket sem bontok legapróbb elemeire, gyufával sem próbáltam még a felgyújtani a házat. Naphosszat ülök a zsákdarabokon, melyeket szülőim pokrócnak neveznek, széken vagy ahova éppen lepottyantanak. Minden tárgyat, jelenséget ötször-hatszor, tízszer is szemügyre veszek, ha elérem, megtapintom, egyszóval ismerkedek az élettel. Korán ébredőnek születtem (ez koraszülöttségem utóhatása), s mint ilyennek, kora hajnalban vannak a legnagyobb élményeim. Ismerkedem az ébredő világgal, az ébredővel, melyet az ágyamból nem láthatok. Minden hangot, mozgást agyam felruház emberi, állati vagy más alakkal, már amennyire szerény tudat-élményvilágom ezt megengedi. Elmondhatatlanul boldog vagyok, ha egy-egy hangot, zörejt felismerek, melyet az előző hajnalok egyikén hallottam el?ször.

Hát, általában ilyen vagyok. Néha azonban vannak „kirohanásaim” is. Ilyenkor naphosszat bőgök, verem magam a földhöz, mindaddig, míg az egyik édes, drága szülőm bele nem un a „hülyeségeimbe” és elő nem veszi gyermekszelídítő hadigépét, a „pofozómasinát”. Ami engem illet, hát nem táplálok iránta semmi rokonszenvet, de a hatása… hát az, rendkívüli! Úgy elillan a kedvem a hülyeségtől - ami már engem is néha kihoz a sodromból -, és ismét az a „drága, pici, jó” kisgyerek jelzőkkel illethetem magam, és beletemetkezhetem az ismeretlen megismerésének bonyodalmas folyamatába.

Ebben az Isten-Emberverte szegény faluban - így mondják szülőim (hogy melyik és miért verte jobban, azt sohasem mondják) -, melyben élünk, naponta hozzák a közeli szállásokról a friss tejet. Anyámat bízták meg azzal a feladattal, hogy azt szétossza a lakosság között.

Ma reggel egy óra hosszára egyedül maradtam azzal a rettentő furcsa alakú kannákkal, melyben a tej van. Az egyik sarokból figyelem őket. Félek tőlük. Midőn hosszabb idő után sem mozdulnak el a konyha közepéről, remegve ugyan, de az ismerkedés vágyától csillogó szemmel megindulok feléjük. Néhány lépésre tőlük megállok. Semmi mozgás. Feléjük csapok kis kezemmel. Semmi válasz. Megérintem a legközelebbi kannát. Felsikoltva rántom vissza a kezem. Ilyen tapintású tárgyat még nem ismerek. Nézegetem a tenyerem. Semmi nyom rajta, semmi fájdalom. Ismét a kannához megyek, egészen közel. Belekandikálok. A látványtól szám teljes egészébe tátva marad (azóta vagyok olyan tátottszájú). Rengeteg fura fehér figurát látok. Véletlenül meglöktem a kannát, amitől a fura fehér figurák táncolni kezdenek benne. Belenyúlok és megfognák egyet, de eltűnik, egy másikat - az is eltűnik. Vadul mozgatni kezdem a kannát, melytől a fura fehér figurák mind magasabbra szökkennek, s a nap fénye, mely az ablaküvegen át hatol be, meg-megcsillan rajtuk. Ez szinte megbabonázza fantáziám (attól fogva nagyon babonás lettem). Nagyot lökök a kannán. Egyet-kettőt pördül a tengelye körül, majd felborul. Folyik a tej mindenfelé, én meg elveszítve egyensúlyomat, belepottyanok a szétömlő folyadékba. Örömtől sikoltozva csapkodom a fura fehér figurákat…

A nagy örömnek szülőm megjelenése vet véget. Tejfehér arccal áll az ajtóban, néz rám, majd megindul felém…

”Még érződik a háború szaga. Szegénység van. Éhség.” - jut eszembe szülőim régebbi megjegyzése. Nem tudom, hogy ki az a Háború, de nagyon haragszok rá. Gyűlölöm. Már belefájdult sokszor a fejem meg az orrom a nagy szaglászásba. Hiába, nem érzem annak az átkozottnak a szagát! Most ismét bajom van vele. Ha nincs az a Háború, nincs a szobában a sok tej, és nincs szükség a pofozómasinára, mely félelmetesen közelít felém…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:06 - #11

***

    ŐRSÉGVÁLTÁS

Az ifjú magabiztosan húzza meg az ósdi kapu mellett lógó rozsdás csengő kirojtolózott zsinórját. - Csiling-glang… - szólalt meg a csengő rekedt hangja a kapu felett. - Csiling-giling - hozza vissza kisvártatva a visszhang a hamis hangokat.

Az ég kibontja csomagját, és csillogó-villogó hópelyhekkel szórja tele a tájat, az ütött-kopott csengőt és az ifjú koromfekete haját. A kapu nyikorogva kitárul, az ifjú megilletődve lép be rajta. Tehát ez lesz az ő új, ismeretlen világa. Megborzong kissé, amint körülnéz. Itt kell neki szeretetet és boldogságot palántálnia, itt kell neki az igazság mérlegét tartania, Manitu, s nagy szellem békepipáját körülhordoznia, és végül, itt kell neki EMBERNEK lennie.

Az öreget egy elnyűtt karosszékben találja. Megáll előtte, hogy a betanult szöveget elmondja az ősz hajú, mélyen tiszteltnek, de torka összeszorul, és csak néz a milliónyi ránccal sebzett arcba…

- Megjöttem apó - nyögi ki végül a kurta mondatot.

- Vártalak már fiam - jött a távoli válasz, válasz a múltból.

A mélyen tisztelt néhány pillanatig felcsillanó szemmel méregeti a gyermekifjút, majd egy barna kenyérből gyúrt gombócot nyújt át neki. Utána kezét az ölébe ejti, hátradől a hintaszékben a nagy elrugaszkodáshoz, ereje azonban fogytán van, és úgy bukik le róla, amint azt lassítva pergetett filmen látni.

Az IFJÚ szeme arra a helyre tapad, nézi azt a végzetes pontot, ahol az ÖREG megsz?nt létezni, észre sem véve, hogy egy fehér galamb csipegeti kezéből a kenyérgombócot…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:04 - #10

***

esszé

    Boldogság-takaró

(meditáció)

Kezeim az ágyéki V állásba helyezem. Gondolataim szabadra engedem… Tegnap péntek volt, és 13-a. Furcsa, hogy ilyen sűrűn van ebben az évben pénteken 13-a. Lehet, hogy fordítva igaz ez az állítás, mely szerint majdnem minden 13-a pénteki napra esik. Engem nem zavar. Igaz, hogy tegnap lementem a nyugdíjas egyesültbe a felíratott zsák krumpliért, de nem volt lent senki aki kiadja. Éppen pénteken. Ennek azonban semmi köze 13-ához… Lassan lüktetni kezd tenyerem alatt a testem… vibrációk… Mivel nem kaptam krumplit, leültem a barátokkal egyet preferánszozni, hogy elüssük az időt. Nagyon rossz volt a lapjárásom, és ebből kifolyólag buktam néhány poént. Minek is ülök én le péntek délelőtt kártyázni? Ennek azonban 13-a nem oka… Tenyerem alatt melegség… a lüktetések hosszabbodnak és mélyülnek… hosszanti irányban nyúlnak… Tegnap mindennek a tetejében, pénteken, 13-án, hazafelé menet a kapunk el?tt leesett a bicikliről a lánc és pontban 13 órakor nekihajtottam a kapunak és nagyot puffanva a betonra estem. Szerencsére csak egyszer estem le, nem 13-szor, annak már biztosan a 13-a lett volna az oka… A combcsontomon erősen végigfut a fájdalom bizsergő hulláma… majd átvág egy meleghullámú cikázásba és tovafut a testemen, mint egy piciny villám cikk-cakkos futása… Lelki szemeim előtt alaktalan ábrák fekete-fehér sokasága bukdácsol jobbra-balra, lentről felfelé esve. Nem felrepülve, hanem szabályosan lentről felfelé hullnak egymás fölé… A bizsergések most a lábak nagyujjába cikáznak, majd onnan a fejcsakra körül kezdenek táncolni… Szemem előtt a bal látóhatáron egy fehér folt kezd derengeni, a foltban halvány rózsaszínű hullámok vibrálnak… Tenyerem körül elhal a lüktetés, fizikailag már nem is érzem a kezem, egybeolvadt a testemmel. A cikázások is halkulni kezdenek, csak a lélegzetem érzem, ami mind jobban erősödik… Belélegzés… Kilélegzés. Kilélegzés után a meridiánokon keresztül megindul egy enyhe bizsergő energiatakaró, az ágyékcsakrától felfelé a köldökcsakra irányába… A rózsaszínű hullámok pirosabb színűvé válnak, a fehér háttér pedig lassan átváltozik sárgává… Mély belélegzés… A kilélegzést követően a bizsergő energia-takarót felváltja egy - fantasztikus jóérzésű - melegérzet-takaró. A takaró alatt levő testrészem fizika állapota megszűnik és egyé válik a melegérzet-takaróval. A horizonton megjelenik piros-sárga-rozsaszín pompájában egy tűzmadár. Míg a melegérzet-takaró el nem éri a köldökcsakrát, addig a belégzés első fokon történik. Mikor pedig eléri azt, megkezdődik a belégzés második fokon. Levegőbeszívás első fokon, megtelik a tüdő alsó része, és indul a második fokú beszívás… Kilélegzés… Légzésvisszatartás, utána az melegérzet-takaró fölfelé törése - a szívcsakra felé - kimondhatatlanul jóérzésű melegséget vált ki… Közben a tűzmadár mind nagyobbra nő, és nő körülötte a sárgás-rózsaszín háttér, mind jobban kiszorítva az alaktalan fekete-fehér, lentről felfelé hulló ábrákat… Belélegzés első fokon, majd másodikon… Kilélegzés… A melegérzet-takaró elhagyja a szívcsakrát és rohamosan közeledik a torokcsakra irányába… A látóhatárról eltűnik a hétköznapok fekete-fehér semmitmondó figurái, a tűzmadár mind nagyobbra nő és növés közben kezd deformálódni, kitöltve a látóhatárt színpompájával… Belégzés két fokon. Teljes tüdőürítés… Hosszantartó légzésvisszatartás… A melegérzet-takaró eléri a nyak fölső részét, betakarva a torokcsakrámat. Fejtől lefelé a testem fizikailag már nem létezik, egybeolvadt az energia-takaróval… Ott már csak a jóleső, bizsergő meleg boldogságot érzem… Két rövid belélegzés, gyors kilélegzés, légzésvisszatartás… Az energiatakaró eléri a homlokcsakrát… Alacsony levegőbeszívás, az elsőfokú kamra megtelik, nyílik a második kamra szelepe, a levegőbeszívás folytatódik a második, magasabb fokon, ez a kamra is megtelik, és nyílik a harmadik kamra szelepe, következik a legmagasabb fokú levegő-beszívás… Kilégzés nagyon lassan… Az energia-takaró eléri a fejtető-csakrám, fizikai testem utolsó darabját is egybeolvasztva az energia-takaróval, a háttérben rózsaszín-piros-sárga réttel - a tűzmadár színpompás átalakult testével… Levegőbeszívás három fokon… Kilégzés… A rózsaszín-piros-sárga színű boldogság-takaró egyetemes bizsergése… Belégzéskor a színes boldogság-takaró átalakul egy nagy tüdővé, mely óriási energiát szív magába, majd kilégzéskor beleáramolva a boldogság-takaróba, egyesül vele…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 15:00 - #9

***

    …ÉS JÖTT A BIZTOSÍTÓ!

Tiszán innen, Dunán túl, volt egy icipici falucska. Ennek a falucskának Magyar Nyelv volt a neve.

Híres volt e falucska arról, hogy egyetlen egy emeletes háza volt, melyet bérbe adtak ideig-óráig vagy éppen évekig megpihenő Divatszavaknak. Közismert volt a Nyelvtanító kitartó munkájáról, de legnagyobb hírű volt talán Kitoloncolójáról.

A falu lakosai békés egyetértésben végezték - ki tudja mióta? - napi teend?iket. A Nyelvtanító lankadatlan munkája során állandó harcot vívott Kitoloncolóval. Óva intette és védte a lakosságot tőle, a Bérházat messze elkerülte.

Kitoloncoló is rendületlen munkás volt. Szüntelenül a Bérház környékén tanyázott. Ő a Divatszavak tántoríthatatlan harcosa, védelmezője volt. A falu lakossága rettegett tőle. Az anyák csintalan gyermekeiket nem a Mumussal fenyegették meg, hanem vele. Ha kellett, hónapokig lebegett egy-egy szócsalád felett - csattogtatva undorító állkapcsát -, várva a legmegfelelőbb pillanatot, amikor lecsaphat rá, megfoszthatja a Falu Lakosa jogától, és kizsuppolja a faluból.

Réges-régen a Biztosítóintézet egy fiókrészleget nyitott a faluban. A lakosság eleinte elzárkózott tőle, úgymond tudomást sem vett róla. De az idő mindig megteszi a magáét! Mivel a falu hatalmas léptekkel fejlődött, a helybeliek életszínvonala magasra szökkent. Lassan kezdtek megbarátkozni a Biztosítóintézettel, és megkezdődött a biztosítás. Eleinte csak ingatlanokat biztosították. Eddig rendbe is volt minden. Ha azonban megindul a lavina, azt már senki sem állíthatja meg… Életbiztosítás, gépek és háztartási berendezések biztosítása, a mezőgazdasági termékek biztosítása…

A Nyelvtanítóban ekkor meghűlt a vér. Ő már tudta, illetve sejtette a katasztrófát!

Egy szép napon a Bérház előtt egy idegen állt meg. Fiatal, csinos, teli életerővel. Körülnézett, majd belépett. A Jövevények Könyvébe kis betűvel írta be nevét: biztosító. Ettől a perctől kezdve ível magasra Kitoloncoló pályafutása.

Az idegen, mivel fiatal is, szép is, kedves is volt, hamar belopózott a falu lakosságának szívébe. Vacsorákra, estélyekre hívták. Dédelgették. Egyszóval, a tenyerükből etetgették.

A Nyelvtanító lába majd elkopott, hangja majd elfogyott, de hiába. Lassan a falu lakossága - ha az utcán találkozott vele - kihívóan elfordította a fejét. Közben Kitoloncoló kárörvendően mosolygott…

A fiatal, csinos, valóban életerős, de már egy cseppet sem idegen, hamar megváltoztatta nevét a Jövevények könyvében: Biztosí Toma.

és a lavina ment tovább feltartóztathatatlanul. megindult a Magyar Nyelv történelmében a legnagyobb kitoloncolás: óránként kellett egy-egy szócsaládnak lehajtott fővel elhagynia szeretett faluját, azalatt mindegyik helyét elfoglalta JOLLY JOKER, a biztosító:

Biztosítják a diákok számára… Minél több munkát kell biztosítani… A bank biztosítani fogja… Ezzel biztosítottam magam öreg napjaimra… A Biztosítóintézet is hozzájárul és biztosítani fogja…

Ha Biztosí Toma rég elment volna, ennek a mesének semmi értelme sem volna…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 14:59 - #8

***

    EGY CIPŐ TRAGÉDIÁJA

- Még fél óra - nézek fel sóhajtva a nagy faliórára -, azután jön a gazdám, felöltözik és elhagyjuk ezt a poros gyárat. Már nagyon unom ezt az életet, s ki tudja, hány hosszú, gyötrelmes évet kell még eltölteni ezen az átkozott helyen. Már minden porcikám tele van porral és piszokkal. Nem ilyennek képzeltem el valaha az életet! Visszagondolok a múltba. A Humanic cip?üzlet fényes emléke mindig könnyet csal a szemembe. A kirakat legfelső polcán álltam - én, a Krokodilbőr Cipő -, és tündököltem. Gondolatban süppedő szőnyegeken jártam, boldogan szívtam magamba azt a néhány csepp pezsgőt, mely a magasból rám csöppent. Nem volt olyan emberi szempár, amely megpillantva a kirakatban, ne gyönyörködött volna bennem.

Ilyenkor kihúztam magam és csillogtam, csillogtam… A kirakatban levő társaim beképzelt, gőgös cipőnek tituláltak, és még csak fokozta gyűlöletüket, amikor a szomszédos kirakat női cipői kacéran felém kacsintgattak.

- Gyerünk gyorsan fürödni - röppent vissza gazdám hangja a valóságba.

Egymás mellett lépkedünk az utcán Szutyokkal, egyetlen barátommal. Ilyenkor, pénteken - tudjuk - nem hazafelé indulunk. Ez a kiruccanások, kalandok napja.

- Mit gondolsz - kacsintok Szutyokra -, hova megyünk ma?

- A Balalajka vendéglőbe! - vágja rá gondolkodás nélkül.

Belépünk a füsttel és alkoholbűzzel telített levegőjű kocsmába, és irány a sarokban levő törzsasztal.

Ott fent rendelnek. Sört. Sokat. Megszámlálhatatlant.

- Ma ismét lemérjük az utcákat széltében-hosszában - szól búsan Szutyok A múltkor is…

- Hagyd abba a siránkozást! - szakítom félbe, mert időközben megszólal a zenegép. Mindenem a zene. Zene nélkül értelmetlen lenne az életem. Ha fáradt vagyok - felfrissít, ha bánatos vagyok - megvigasztal.

Gyengéden megsimogatom gazdám talpát, mire ő elkezdi a ritmust ütögetni velem. Először lassan, majd mind vadabbul és vadabbul…

Nem tudom melyikünk hagyta el a kocsmát részegebben - gazdám a sok sörtől vagy én a zene hatása által kiváltott gyönyörűségtől.

Furcsa látvány volt, ahogy elindultunk. Ha a gazdám jobbra akart menni, én balra indultam. És fordítva. A vége mindig ugyanaz lett - elestünk. Néhány próbálkozás után gazdám jobb lábáról lecibálta egyik felemet és a földhöz vágta. Próbálná a másikat is levetni, de nem megy. Legyint egyet a kezével, feltápászkodik és megindul. Mire észhez térek a kábulatból, már egyedül vagyok. Elfog a rémület és segítségért kiáltok.

- Hé, emberek! Segítsetek! Mit csinálok itt én félmagamban?! Segítség!

Semmi válasz. Az utca csendes. Kihalt.

A távolban egy fél cipőben tántorgó részeg halad…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 14:57 - #7

***

    AZ EMLÉKMŰNÉL
Ma van a születésnapom. A hetvenedik. A gyerekek csak este jönnek el, de az ajándékokat már tegnap átadták. Szeretettel simogatok meg minden csomagocskát… drága Ópapinak hetvenedik szülinapjára. Remegő kézzel bontom fel, s elmosolyodok a kis unoka ajándékán, közben leülök a nagy karosszékbe. Rövid ideig heverészek benne, majd felállok, megigazítom a nyakkendőmet, pödrök egyet bajuszomon és kitipegek az utcára.

Az autóbuszról úgy segítenek le. Köszönetet mormogok és nehézkes léptekkel megindulok a park felé. Leánykacagás. Madárdal. Szerelmespárok. Megállok a tómeder mellett. Száraz gallyak, falevelek, szemét.

- Ez is kiszáradt! - sóhajtok fel, majd tovább csoszogok. Rövid keresgélés után rátalálok a kőpadra. Leülök. Szememmel erőteljesen átdöföm a jelent és visszatekintek a múltba. A leányok egy pillanatra elhallgatnak, a délutáni szél átfut a parkon…

… A fiú átkarolja a leányt. Az megremeg. Ülnek a kőpadon és hallgatnak. Az elválás pillanata ez. A leány könnyekkel küzd, a fiú cigarettára gyújt, közben megcsörren kezében két gyűrű. Az ég csillagtalan, sötét…

Felriadok, zavartan körülnézek. Nyújtózok egyet, majd felállok és elindulok az emlékmű felé. Szívem összeszorul, torkom kiszárad, mint ötven évvel ezel?tt.

- Még kettő, még egy - számolom lépteim. Meleg remegés fut végig testemen. Lerogyok az emlékmű mellett. Idegesen keresem zsebemben a bicskámat.

- Beletettem, tudom, hogy beletettem - motyogok magamban. A bicska azonban nincs meg. Kézzel kezdek mattatni az emlékmű tövében. A szerelmespár csak most figyel fel rám. Mosolyogva nézi a lázasan kaparászó öreget.

- Megvan! - kiáltok fel diadalmasan. Gyengéden a tenyerembe helyezek két rozsdás gyűrűt, és lopva a szerelmespárra tekintek

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 14:55 - #6

***

Bizonytalanságban

A nő remegő kézzel bontja fel a fehér, parányi borítékot.

„Holnap jövök.”

Egy mondat csak, mégis benne van az eltelt évek hosszú sora - benne van az élet édes borzongása,
ujjongás, heves érzelem, kacér vágyakozás, csókos éjszakák - benne van a tavasz,
csalóka játékával - benne van minden, amit egy gyengéd szív kívánhat.

Eljött a holnap. A nő szorongó érzéssel, lüktető remegéssel várta a férfit. Rágondolt, mosolygott. Rágondolt, dalolt. Rágondolt újból és újból.

A férfi nem jött.

Örömteli mosollyal várta a másik holnapot, majd a harmadikat, negyediket…

A mosollyal, mely nem fogyott el ajkáról, szomorkás vállrándítás párosult.

Múltak a napok, késve, de jöttek a hónapok…

A vágyakozásra azóta az időpók a feledés bánomisén fátylát sz?tte…

Egy nyári zápor fülledt levegővel telítette a nő magányos, boldogtalan lelkét. Kitárta az ajtót és szobájába özönlött az emlékek mérhetetlen tengere. Hosszasan nézett az esőfüggöny miértvoltvanlesz-talánya mögé… és szája szélén émelygős mosoly jelent meg…

A zápor hirtelen elállt, az ég szivárványkoszorúval üdvözölte a fényes, kegyelmes urat, a Napot.

Egy jelenség közeledett az ajtó felé.

Megállt, töprengett egy kicsit, majd a szobába lépett.

Szemével megsimogatta a szoba kedves emlékeit, majd a nő vállára tette a kezét. Gyengéden megszorította és magához vonta.

- Megkéstem kissé - törte meg a csendet.

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 14:51 - #5

***

A LEGÉNY

Felkattintom az éjjeli lámpát. Négy óra. Még fél órát heverészek az ágyban, utána majd felkelek.

Iszok néhány korty pálinkát az odakészített üvegből. Rágyújtok. Mélyen leszívom a füstöt. Ez megbosszulja magát. Elfog a köhögési roham. Bánatosan elnyomom a cigarettát. Már ez sem megy.

Lehunyom a szempillám és elábrándozok. Maholnap hatvanéves leszek. Észre sem vettem, hogy megöregedtem. Nem értem rá észrevenni. Milyen gyorsan múlik az idő. Mintha tegnap lett volna, amikor kis gatyában futkároztam a porban, virágot szedtem a réten vagy éppen a gazda birkáit zavarásztam széjjel… Akkor még mindennek tudtam örülni. Nem ismertem az élet nyomorúságát, a szenvedéseket.

Mikor tízéves elmúltam, meghalt édesapám. A látástól vakulásig tartó mezei munka, a jószág körüli éjjeli munka legyengítette, és az amúgy is beteges ember szíve felmondta a szolgálatot. Fél évre rá édesanyám is eltávozott az örök pihenés birodalmába. Így egyedül maradtam az akkor tizenhat éves n?véremmel, aki ett?l kezdve anyai gonddal nevelt.

A nővérem! Felnyitom a szempillám, és iszok megint a pálinkából. Rágyújtok ismét. Hátha el bírom szívni. A nővéremnek reggelire sütök a friss kolbászból, tükörtojás is lesz mellé. Úgy szereti. Meg főzök teát. Az jót tesz neki. Ismét elfog a köhögés. Elnyomom a cigarettát.

És akkor… Mikor is történt az a borzasztó eset a nővéremmel? Igen… régen… nem is tudom már… A gazda díszlova valamitől megvadult és elszabadult… Megborzongok. Azóta szegényke nem tudja elhagyni az ágyat.

Igen… Elszáguldott az ifjúságom, megöregedtem. Agglegény maradtam. A gyárban mindenki úgy beszél rólam, hogy a legény így, a legény úgy… Nem bánom. Nem tudok haragudni rájuk, mert valójában nem rossz gyerekek. Egyedül csak az fáj, hogy nem tanultam meg írni-olvasni, és elsején, amikor a fizetést kell felvenni… Na, de ez is elmúlik egyszer. Fő az, hogy bírtam egy házat venni. Nem nagyot. Két szoba, egy konyha, de elég. Van hozzá egy kis kert is. A ház előtt pedig virágoskert. A nővérem nagyon szereti a virágokat. Remélem, a rózsák az idén is szépek lesznek.

Még öt percem van, aztán fel kell kelnem és végezni a napi teendőt. Félénken a naptár felé nézek. Számolgatnám a napokat… mennyi is van még a nyugdíjig? Felsóhajtok. Ha megkapom a nyugdíjat, milyen jó is lesz! A n?véremet délel?ttönként kiviszem a virágoskertbe, én pedig… Hogy is fogom csinálni? Reggel megetetem a jószágot, bevásárolok a boltban, megreggelizünk és azután kiviszem a kisszéket a kertbe. Leülök majd, és gyönyörködök a szépen megmunkált ágyásokban, a fák gyümölcseiben… Akkor teljesen boldog leszek. Élvezni fogom egész életem munkájának gyümölcsét…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 14:47 - #4

***

AMARRA FOGTAK

Hajnal kettőkor kelek, mint szombaton és vasárnap, pedig ma hétfő van. Tíz percig ügyetlen testgyakorlatot végzek, de ez nem zavar, mert nálam fő a rendszeresség, magára a m?veletre nem sokat adok. Utána lemosom félig meztelen testem és felhúzom magamra toldott-foldott „halászruhámat”. Harminc, vagy talán még ennél is több évvel ezelőtt vettem magamra először. Megkezdem az ellen?rzést. A botjaim egyenként kézbe veszem, s miután meggyőződök róla, hogy rendben vannak, a szoba közepére rakom. Előveszem a hátizsákom és kipakolok belőle - habár az este már ellenőriztem, hogy benne van-e a mai napra szükséges holmi -, figyelmesen átvizsgálom, majd visszarakok mindent: műanyagdoboz a tartalékhorgokkal, csalik, önetetők, zsinórok, ólomnehezékek, kapásjelző-karikák…

Mikor az egész felszerelés rendben s egy helyen van, az éléskamrában lekanyarintok egy jókora darab szalonnát, vöröshagymát veszek magamhoz, meg fél kiló kenyeret. teleöntöm az ötliteres m?anyagkannát vízzel, na meg a kétdecis fityókát pálinkával…

Minél közelebb érek a megszokott helyemhez, szívem mind erősebben kalapál. Minden alkalommal rettegek attól, hogy valaki elfoglalja az „én paradicsomomat”, pedig harminc év alatt, amióta kijárok a vízre, ez csak egyetlen egyszer történt meg. Valami hosszú hajú ficsúrok telepedtek oda, akkor úgy éreztem, hogy megszakad a szívem…

Nagy megkönnyebbüléssel lépek le a kerékpárról - nem előzött meg senki!

Kicsit kifújom magam, kipakolok.

Miért is ragaszkodok annyira ehhez a helyhez? hiszen itt „valamire való halat” még nem fogtam! Ez pedig számomra, egy ponty. De ez idáig még egyetlen egyet sem húztam ki. Lehet, hogy igaza van Kócosnak, hogy másutt is kellene horgásznom. meg is próbáltam már egyszer-kétszer, de alig haladtam el néhány métert kedvenc helyemt?l, máris visszafordultam, s kissé szégyenkezve, félénken ültem le a megszokott helyre, mint kicsapongó, aki kedvesét megcsalta és utána lehorgasztott fővel visszasomfordál - bocsánatot remélve.

El?készítem a botokat, felcsalizom a horgokat, bedobom. Leülök a kisszékre kipróbálom, hogy jó helyre tettem-e. Előveszem a szalonnát, vöröshagymát, kenyeret és falatozni kezdek. Ránézek az órára, s megállapítom, hogy Kócos késik. Különben meg mi közöm hozzá? Szívem mélyéből útálom azt az embert. Hatvanéves korára úgy viselkedik, mint egy ficsúr. Hosszú, ősz haja a válláig ér, már ahol van, mert feje tetején, meg a homloka fölött már nincs. Farmernadrágban jár, s állandóan rágógumit rág. Néha még pukkant is vele!

- Agyon ‘sten, Kólé-papa! Te már áztatod a zsineget? - köszön rám Kóvos.

- Hogy az istennyila még nem csapott agyon! - mordulok föl, mert az ijedtségtől majdnem kirepült a kezemből a szalonna.

- Na, én megyek amarra, úgy érzem ma jó fogás lesz - szólt nevetve Kócos és elviharzik.

Folytatom a reggelizést, közben dünnyögök magamban. Átkozom azt a percet, amikor megszólítottam. Azóta nem hagy nyugton. Állandóan sózza az eszem, hogy menjek máshova horgászni, meg, hogy etessem be esténként a halakat, akkor majd fogok pontyot. Még hogy én etessek! Nem, soha! Én tisztességes módon akarok egy valamire való halat fogni! Estefele meg, mikor jön vissza, mindig azzal macerál, hogy amarra megint fogtak…

Reggelizés után megiszom a pálinkának a felét, előveszem a pipám. Megtöltöm sajáttermésű aranysárga dohánnyal, meggyújtom, és jóízűen pöfékelni kezdek, le nem véve szemem a botokról. Jó lenne ma egy valamire való halat fogni, és estére, mikor jön majd Kócos, kidüllesztett mellel magasra emelve a nagy halat, a szemébe nevetni: Na, te átkozott Kócos, látod, itt is lehet fogni! És utána csak nevetnék, nevetnék…

Késő délutánig egyetlen kapásom sem volt. Hat óra körül a jobboldali boton gyenge kapást jelez a karika, utána semmi.

- Nagy falat az neked Kárász, megakad a torkodon, ezért jobb lesz, ha nem bántod! - szólalok meg, közben végigpásztázok szememmel a másik két boton is.

Kis idő múlva a középső boton megemelkedik a karika, majd megindul fölfelé. Félúton megáll. Se feljebb nem megy, se vissza nem ereszkedik.

- Azt a rabruhába öltözött erre meg arra… - káromkodom el magam. - Játszadoznak velem, játszadoznak…

A jobboldali boton a karika villámgyorsan felcsapódik. Bevágom. A zsineg megfeszül, a bot meghajlik. - A fene egye meg, megint beakadt egy tuskóba! - kiáltok fel mérgesen. Ám a „tuskó” nekiiramodik, mind veszettebb iramban. - Te jó ég! - fog el a remegés. - Ez ő… ez a valamire való:::

Megindul a harc, mely ki tudja, hogyan fog végződni? A bot szinte kétrét görnyed, a zsineg pattanásig feszül. Mi lesz most? - A fék! - fut át az agyamon a rémület. Remegő kezem alig tudja megengedni a féket. A hal nekiiramodik, úgy érzi, hogy ismét szabad, száguld mind távolabbra, közben a zsineg fület sértően pereg le az orsóról… Már alig marad néhány méter. Mi lesz, ha továbbra is így rohan? Lefut az utolsó sor is és akkor… pukk, elszakad! Megszorítom kissé a féket, gyengül a roham. Szorítok még rajta, várok, majd lassan megpróbálom feltekerni a zsineget. A hal ereje lankad, enged a húzásnak. Talán tíz métert is feltekerek, mikor a hal ismét kirohan… pereg le a nehezen feltekert zsinór. Szorítok még a féken, és hagyom, hogy fáradjon… Másodszorra már mintegy tíz méterre sikerült partközelbe húzni. Már reménykedek, hogy több kirohanása nem lesz, amikor megint nekiiramodik! Mintha motor lenne benne! Bezzeg a karjaim már sajognak! Harmadszori behúzásra kerül sor. Ahogy a hal közelebb kerül a parthoz, hidegrázást érzek. Hogy veszem ki egyedül a halat? Az égvilágon senki sincs a közelben. Az előbb már kiabáltam segítségért, de mindhiába. Hogy szákoljam? Egyedül?! Ez teljesen lehetetlen! A kampót választom, de ha nem birom rendesen belevágni?

Még néhány rövidebb kirohanás után egészen partközelbe kerül a valamire való. Bal kezemben tartom a botot, jobb kezembe pedig a kampót szorítom, olyannyira, hogy már szinte úgy érzem, egybenőtt a kezemmel, vége egy kampó, ami lecsap a halra…

Talán félórát is ülök a füvön és bámulom a mellettem levő véres jószágot, mire felfogom, hogy mi is történt… ott van mellettem, mozdulatlan… meghalt… felállok, bevonszolom a mozdulatlan óriást a magas fű közé és lefekszek mellé… megtöltöm a pipámat és pöfékelni kezdek… de az íze fanyar, keserű a belefolyó könnyeimtől…

***


nzyang Előzmény | 2008.12.08. 00:48 - #3

***

A TAVAKNÁL

A piros autóbusz merészen szeli a szerpentinút veszélyes kanyarjait, miközben gyomrában bábeli zűrzavar dúl - a kiránduló diákok vidámsága.

Az előttem levő ülésen egy fiú népdalt énekel. Mögöttem egy gitár szól. Arrébb vicceket mesélnek. Valahol hátul, egy táskarádió bömböl.

Mindenki vidám, csak én vagyok lehangolt, bánatos. Forró homlokom nekitámasztom a hideg üvegnek. Nézek a távolba, majd le az út mellett levő szédületes szakadékba. Furcsa, hogy most nincs tériszonyom. Most nem félek, hogy belezuhanunk ebbea sikoltó mélységbe. Sőt! Kívánom, hogy beleessek és zuhanjak csak, végtelenül zuhanjak, elszakadva a tértől és időtől…

Micsoda reményekkel indultam erre az útra. Tervezgettem. Fantáziám szabadon engedtem a szerelem szárnyán. Egy egész hétig Lindával lehetek. Mikor beszálltunk a buszba, egymás mellé ültünk. Combunk összesimult, éreztük testünk forróságát, szívünk heves dobogását, közben sugárzott rólunk a boldogság. És ott, fent a Tavaknál, alkalom adódott arra, hogy el?ször megcsókoljam. Karonfogva sétáltunk, lubickoltunk az ezüstös tó vizében. És mikor a legboldogabb voltam, akkor következett be a hirtelen elhidegülés. Linda elkerült minden alkalmat, hogy egyedül lehessek vele. Foghegyről beszélt velem, keresztülnézett rajtam. Szinte félőrülten kerestem tovább társaságát, mentem utána, míg egyszer rá nem jöttem a titok kulcsára - egy kis tisztáson rátaláltam Lindára, a kirándulást vezető tanár karjában. A Nap szégyenében elpirult és egy bárányfelhővel takarta el meghökkent, zavart arcát.

- Linda - nyögtem kisvártatva -, miért tetted ezt velem?

A piros autóbusz a szerpentinút utolsó kanyarját szeli át és fellélegezve lefut a völgybe.

Az erdő sűrűn nőtt fái a dzsungel megtévesztő táját idézi fel bennünk.

Az autóbusz simán, mint egy meseautó megáll a völgy egyetlen tisztásán, egy emeletes ház előtt, melyen egy tábla elmosódó betűiből csak egy szó olvasható le: …Múzeuma. Ez a ház olyannak tűnik, mintha valaha réges-régen egy égi utas pottyantotta volna ki nagy sietségében a szatyorjából.

Kibotorkálok az autóbuszból, mint egy alvajáró és megindulok a tömeg után. Megállok az ajtónál. Nincs kedvem bemenni. Mellettem áll néhány fiú és tanakodik. Nekik sincs kedvük az ütött-kopott régi emlékeket bámulni.

- Andor - szólítanak meg -, nincs kedved velünk jönni? Megmásszuk azt a közeli hegyet. Úgyis csak késő délután indulunk tovább.

- Mehetek . sóhajtok egykedvűen.

Nekilendülünk a hegymászásnak. Eleinte könnyen megy az elprehaladás, mert a hegy enyhén emelkedik, de utána mind meredekebbé válik. Már úgy t?nik, hogy többet csúszunk visszafelé, mint amennyit felfelé mászunk.

Kétórai nehéz küzdelem után elénk tárul egy kis fennsík. Rajtaegy öreg vadászház-szerűség. Előtte a padon egy öreg bácsika ül. Nem tudni, melyikük az öregebb - a ház-e vagy a bácsika?

Amint az öreg meglát bennünket, feláll és elénk jön.

- Ne menjetek tovább, gyerekek! - emeli fel figyelmeztetésül mutatóujját. - Ott fenn egy veszedelmes medve tanyázik. A múltkor lemészárolt húsz birkámat. Pihenjétek ki magatokat és utána menjetek vissza.

Lepihenünk. Vagy inkább leroskadunk. Szervezetünk nem eléggé edzett ehhez a nehéz sporthoz.

Az öreg mesélni kezd néhány már-már feledésbe merült kalandjáról, mely telítve van félelemmel veszéllyel…

Ahogy kipihenjük magunkat, megindulunk visszafelé. Hátra-hátranézek. Mikor meggyőződök, hogy az öreg már nem láthat bennünket, megállok.

- Fiúk, én nem megyek tovább. Fel akarok mászni a hegy tetejére.

- Ne bomolj Andor, hallottad mit mondott az öreg.

- Ne féljetek - szólok nyugodtan -, itt van oldalamon apám nagy vadászkése.

- Hát akkor mi is megyünk.

- Ti tudjátok…

Megindulunk felfelé, megkerülve a kunyhót. Én megyek elől. Szinte rohanok. Ott fenn… Ott a magasban… ott vár rám a Halál. Megállok. Lihegek. A fiúk jól lemaradnak. Gyerünk tovább! Nekivágok ismét. Mind feljebb és feljebb… Mígnem csak egyszerre szembe találom magam az óriási vérengzővel. Kezem megmarkolja a vadászkés nyelét és előhúzza. Elkiáltom magam és támadásba lendülök. A medve egy pillanatig megdöbbenve bámul rám, rám, az esze vesztett ember-palántára, majd nagy mancsával lecsap. Én meg teljes erőmből sorozatos szúrásokkal válaszolok neki. Vagdosom bele a vadászkést, keresve az állati szívet…

Testem ezer sebtől véres, karom kezd lankadni, agyam tompulni. Még érzem a nehéz, élettelen vadállat testét rám zuhanni, majd lassan megszűnik körülöttem a világ létezni…

A fiúk a távolból nem látnak mást, mint egy véres bundájú hústömeget, alatta pedig egy görcsösen szorított gyermekkézben levő tőrkést, melyen megcsillan a Lenyugvó Nap fénye…

***

nzyang Előzmény | 2008.12.08. 00:45 - #1



NZYANG: NOVELLÁK

 
Táncsics érem
Táncsics érem
Nagy Zoltánnak (nzyang),
kimagasló művészeti és
közéleti tevékenységéért

 

St. Moravica
Bácskossuthfalva
Ómorovica
 
Bácskossuthfalva - My Village
 
Art Colony 9+1 Nemzetközi Művésztelep

 

 
Üzenőfal
Név:

Üzenet:
:)) :) :@ :? :(( :o :D ;) 8o 8p 8) 8| :( :'( ;D :$
 
Barátaim alkotásai
 
VIDEÓK
 

Sárkánytűz
 
Statisztika

Google PageRank

nzyangs gallery

 

Esthajnalrádió

13 órától 24 óráig hallgatható

 

 


Portálépítés és portáldíszítés kezdõknek és haladóknak! Rengetek leírás, JavaScriptek , CSS ,HTML kódok,Naptár,Design!    *****    INGYENES HOROSZKÓP ELEMZÉS, ASZTROLÓGIA OKTATÁS! CSAK REGISZTRÁLNOD KELL!    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG    *****    Erdõszéli tudósítónk jelenti: Marculábi cica éjszakai felfedezõútra indult! Gyertek ti is! Részletek a Mesetárban!    *****    Születési horoszkóp 1000 Ft. 3 év elõrejelzés 1000 Ft. Párkapcsolati elemzés 1000 Ft. Óriási nyári akció csak nálam!!!    *****    Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lore rajzai ♦Lor    *****    Bûbájos boszorkák - Charmed - Extrák - Érdekességek - Cikkek - Interjúk - Bûbájos boszorkák - Charmed - Charmed -Játékok    *****    Re-Startoltunk! Egy SZEREPJÁTÉK, amelybe bármikor becsatlakozhatsz! Légy te is Hõs! Hõsregék RPG    *****    Filmek itt!    *****    Ha szeretsz filmet nézni klikk ide! Klikk klikk    *****    "Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.    *****    Megújult külsõvel vár Magyarország egyetlen Olicity rajongói lapja! Mindennap friss hírek a sorozatról és a párosról!    *****    Készítsd el saját horoszkópod ingyen,csak kattints!Fantasztikus akciók a fõoldalon,ezt nem szabad kihagyni! Látogas meg!    *****    BLOG, STORYK, KRITIKÁK, BESZÁMOLÓK, KEDVENCEK, DIVAT, SZÉPSÉGÁPOLÁS, LAKBERENDEZÉS, MINDEN AMI EGY BLOGRA KELL!    *****    Nyári akció,minden horoszkóp megrendelés 1000 Ft. Rendelj most szeretteidnek ajándék horoszkópot.Várlak az oldalamon!    *****    Gréti. 23. ExmisszusGyakornok. Jégkorong. Ottawa Senators. Jean-GabrielPageau. ErikKarlsson. Írás. Olvasás. Blog. (:    *****    Azt mondják, hogy amikor egy fõnix meghal, a hamvaiból egy sokkal szebb, sokkal erõsebb madár születik…    *****    Fantasztikus nyári akció,minden horoszkóp megrendelés 1000 Ft. Rendelj most szeretteidnek ajándékot.Várlak az oldalamon!    *****    "Revealing the truth is like setting a match on fire. It can bring light or set your world on fire." | PROJECT D.C.    *****    #forpony#forpony #forpony #forpony #forpony #forpony #forpony #forpony #forpony #forpony