Tassy Jolán könyvének első, kéziratban ismert változata „Az én keresztem” című irodalmi pályázatra készült, amely emberi sorsokat volt hivatva bemutatni. A zsűri egy különdíjjal jutalmazta az írást, ami ezután a fiókba került mindaddig, amíg Jolika újra kézbe nem vette, hogy továbbgondolva kibővítse, teljesebbé tegye.
A mű elkészülte után elolvasva azt úgy tűnt, hogy egy világító gyöngyszemet tartok a kezemben. Meggyőződésemmé vált, hogy ezt a ragyogást tovább kell adnunk, „lámpatartóra” kell tennünk, hogy a belőle áradó szeretet világítson nekünk és gazdagítsa lelkünket.
Ebben az önéletírásban a kereszt nem sorscsapás, hanem mint egy Életfa magasodik fel előttünk. Hordozója pedig „porig sújtottan” is megragadni törekszik a szélsodorta tenyérnyi papírdarabkát is, hogy azt csipkévé varázsolva mások örömére legyen vele. Ezért soraiban tanulságként hagyja ránk: …”becsüljük meg, leheljünk életet legparányibb lehetőségeinkbe is, mert létünk értelmét csak így találhatjuk meg.”
….Ajánlásom befejezéseként is az Ő gondolatait idézem: „Legyen ez az írás összekötőkapocs a Szeretetben – Mindazok között, akik majd valaha elolvassák.”
Rab-Kováts Éva
Pontosan 64 évvel ezelőtt egy szép kislány született a Tisza menti Csépán. Szép volt a gyerek, édesapja és édesanyja nagy örömére. Dezső, a fiú mellé megszületett a második gyermek, a kislány, Jolán, a család szemefénye. Hogyne lett volna szép a baba, hiszen az édesapa, a falu fodrászmestere fess, jóvágású fiatalember és az édesanya is gyönyörű nővolt. Néhány évvel később a gyerekről kiderült, izomsorvadása van. Azzal hosszúideig élni sem lehet. Babuci, mert így hívták a kislányt, nem járt iskolába, csak oda juthatott el, ahova ölbe elvitte apja, anyja vagy kis kocsin elszállították a faluból a tanyára, a varázslatos kertbe. Ma ez a mesebeli kislány 64 éves, tolószékéből elmozdulni nem tud, ül az asztala mellett, az asztalkán telefon, ceruzák, tollak és papírok, feljegyzések. Tassy Jolán története elképesztően különös. Ez a 64 év maga volt a gyötrelem. A kínokon túl valami egészen különös szeretet tartotta fenn, mutatta az ég felé ezt a gyereket. Ma Babuci - így hívják az egész faluban - ül az asztala mellett, tápszeren él, az egész kedves nő áttűnően vékony, alig több húsz kilónál. Szép, nagy szemei világítanak, elsorvadt kezeivel kínok között emeli fel a telefonkagylót, rajzol és író Ez az élet a csodaélet. Megírta élete történetét "A szeretet oltalmában" –t. A könyvből megismerjük az édesanyát, aki túl van a kilencven éven, s ma is ápolja, fésüli, gondozza kislányát. Tassyné, az "anyu" már igen nehezen mozog. Megismerjük az édesapát, aki túl a kilencven éven, már kiköltözött a temetőbe. Az édesapa, több hangszeren játszott, szépen énekelt és ismerője volt a különlegesen magasrendű élőlények, a méhek világának. S a lányának mesélt, zenélt és szerette, élete utolsó leheletéig. A könyvecske képmellékletei között feltűnik Tassy nagymama fényképe. Az arcon ezernyi ránc, a ráncok meg külön mosolyognak. Ő valóban a mesebeli nagymama. A már tolószékbe kényszerített kislánynak megmutatta a világot. A kertben a virágokat, a madarakat és egy papírlapból csipkét vágott ki a kislánynak.
Edes Istenem, egy egyszerű papírlap, ha szeretettel nyúlnak hozzá, milyen szép is tud lenni. Aztán az unoka a végtelenül hosszú napok során papírból csipkevarázslatokat készített. Majd hihetetlen türelemmel tányérokat festett és képeslapokat. Százat és százat.
A toló székbe kényszerített élet tele volt cselekedettel, egészen pontosan jó cselekedettel. Babuci a házból alig tudott kimenni, mert tolószékben egy faluban mozogni létezhetetlen. A templom szomszédságában áll a ház, itt él a Tassy család. Az akkori plébános engedélyével a templom hangjait egy egyszerű vezetékkel bevezették a házba. Így a templom minden lélegzetvétele, éneke és prédikációja ott volt az otthonban. Körülvette a kislányt, a mára 64 éves Tassy Jolánt. A prédikációkat legépelte, kötetbe fűzette, majd megajándékozta vele volt papját.
A kötet előszavát Lédeczi Dénes, a mostani plébános írta, kinek hivatástudata és szeretete külön nagy történet. Az előszóban ezt olvasom: "Tassy Jolán élete annak a szeretet nek a bizonyítéka, amely ma úgy hiányzik ebből a világból. Az odaadó, másokért meghalni képes, az önmagunkat odaajándékozó szeretet példája. Ezt a szeretetet nem lehet mástól megtanulni, mint magától a mestertől, az Úr Jézustól". . A napokban olvastam a kis lengyel szent, ,egy lengyel cselédlány, Fausztina történetét. II. János Pál pápa avatta szentté. Fausztina nővér sugallatok alapján mintegy alapítója lett az Isteni Irgalmasság missziójának. Fausztina misztikus szent volt. Az élet sötétségeivel harcolt és győzött. Látomásai és sugallatai alapján vallotta és hirdette: a világ öszszes gonoszságainál mindig nagyobb az Isten irgalmassága.
Babuci nem a sötétséggel harcol hat évtizede, hanem az iszonyatos testi nyomorúsággal. Erre felfoghatatlan szeretettel válaszolt a 64 év minden napjában. Az egyház a szent irodalomban így tanítja: a szeretetet hősiesen gyakorolja. Legyűri a maga iszonyatos baját. Szent ő bizony mondom, itt Magyarországon a Tisza mentén, egy sáros faluban, miként az édesanyja is. Minden anyák példaképe. Ez még csak különös, egy-egy embernek szóló kegyelem, de itt lényegesen többről van szó. Tassy Jolán most megjelent könyvében egymás után ismerjük meg a csépai embereket. Az unokatestvéreket, a rokonokat, a fiútestvért, a sógornőt, a nagyszülőket, a keresztszülőket, a szociális otthon vezetőjét, a szomszédokat, a pesti, a szolnoki, a szentesi kórház nővéreit és orvosait, sok-sok, nagyon sok jószívű embert. EIámultam és elképedtem ezen az arcképcsarnokon. Ilyen jók az emberek? Igen, ezek az emberek ilyen jók a hétköznapokban, a napi gondok között, a saját bajaik mellett. Ezek az emberek, ezek a csépai és magyarországi emberek egytől egyig a szeretet apostolai. Ez a falu bármennyire sáros, és bármennyire is elsüllyed a napi küzdelmekben, követi a parancsot: Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat. A parancsot teljesítik ma is.
Azért írom le ezeket a sorokat 2006 márciusában, hogy megmutassam, az emberek
jók, az emberek bajban is segítenek. Így bízvást leírhatom a mise liturgiájának szavait: Sur sum corda. Emeljük fel szívünket. Minden okunk megvan ennyi jóság láttán reménykedni. Küzdelmes napjainkban igen jó volt most néhány szóval megemlékezni a hivatásába kifogástalan fiatal plébánosról, aki nemcsak templomban imádkozik, hanem elesett híveit meglátogatva vigaszt is nyújt. Jó volt szavakat leírni az önzetlen, képmutatás nélküli jó csépaiakról, és mindenekelőtt szólni kellett egy szentéletű, kegyetlen sorsú lányról, és az édesanyjáról. Én magam is sok szeretetet kaptam tőlük, pedig semmit nem tettem értük.
Györi Béla
-------------------------------------------------------------------------------------
Köszönöm ezt a két hozzászólást Rab-Kováts Éva festőművésznőtől és
Győri Béla újságírótól: Tassy Jolán
*************************
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Friss bejegyzések
Friss hozzászólások
Archívum
